Az aranyszitakötő (írta: Harcos Katalin)

Napok teletek el, de Ezüsthajú nem jött az Örök fiatalság erdejébe. Máskor is eltűnt hosszabb időre, hiszen szinte folyton úton volt, vagy kedves növényei, állatai közt, most azonban Ireth aggódott. Nyugtalansága napról napra nőtt. Érezte, hogy valami baj van.

Mivel az utak egyre veszélyesebbé váltak (a felélénkült forgalomban a népek közé egyre több rosszkülsejű, veszélyes alak vegyült) levette hosszú, smaragdzöld ruháját és fejéről a virágkoszorút, amit Lúthien készített neki. Haját összefogta, és férfiaknak való gúnyát öltött. Szürke nadrágba bújt, hosszú mellényt vett fölé, ami alól finom ing ujja fehérlett. Dereka köré napkorong motívumokkal díszített fémövet csatolt, mellé apró tőrt tejtett, majd vállára kanyarította szürke tündekelméből szőtt köpenyét.  Tarisznyáját megrakta gyümölcsökkel és lembasszal, majd a szent forrás vízénél megtöltötte a kulacsát.

-         Csak néhány napra megyek el. Megnézem Ezüsthajút, és lemegyek a faluba, hogy híreket hozzak.  – mondta búcsúzóul.

-         Kísérjen utadon szerencse, Nővérünk! – búcsúztatták a tündék, és elkísérték egy darabon.

Amikor Ireth magára maradt, jókedvűen folytatta útját a sziklák irányába, ahol az Öreg kalyibája megbújik. Most, hogy már útra kelt, megszűnt a nyugtalansága. Örült, hogy nemsokára viszontlátja Ezüsthajút. Teli volt kíváncsisággal, várakozással, és kalandvággyal. Erősnek érezte magát.

-         Megnézem mi történt, és ha baj van, segítek. – gondolta.

Megszaporázta a lépteit és dalolni kezdett:

Ireth úti-dala

Útra kelek, vár a messzeség,

s ha vígan szaporázom,

estére egy másik rét

ölén talál az álom.

Aranyligetben tündesereg

nekem nyit csak kaput,

mert tudja jól merre megyek,

s hova visz majd az út

A napsugár aranyba vonja

bronzszínű hajam,

és mind ki lát, azt gondolja,

hogy erőm velem van.

Jó Lúthien, jöjj hát velem,

segítsünk, hol lehet!

Mesék, dalok, történetek

megőrzik majd neved.

A dalocska most jutott az eszébe, és mire a végére ért, már tudta: ha visszatér mostani küldetéséből, Lúthient elkíséri az Aranyerdőbe, majd ráveszi, hogy menjen el vele egy nagyobb útra. Ne várják tétlenül a veszélyt, hanem harcoljanak a maguk módszereivel, lehetőségeik szerint! Segítsék a gyengéket, és elesetteket! Ha mindenki így tesz, ha összefognak, biztos felülkerekednek minden bajon.

Ettől a gondolattól még derűsebb lett a kedve, hát tovább dúdolgatott, énekelgette úti nótáját.

A Nap már delelőn volt, amikor Ireth kibukkant a fák közül.

A dombhajlatban, a sziklák alatti kis ház már idelátszott. Mellette, az etetőnél rengeteg friss állatnyom volt, de egyetlen szem elhullajtott takarmány sem. Napok óta nem töltötték fel…

A környéken semmi nem mozdult. Túl nagy volt a csend. Ireth rossz érzése visszatért. Szaladni kezdett, de megbotlott és elterült a fűben. Térde sajgott. Amint feltápászkodott, hirtelen valami eltakarta a Napot, hűvös szél söpört végig a fák között, és idegtépő vijjogás harsant a távolban. A hang gyorsan elhalt, és a napfény újra előtört, mégis megborzongott a lány. A kalyibához sietett, és belépett. A konyhában az asztalon félbehagyott étkezés nyomai látszottak, de a kenyér száraz volt már, az étel összeaszott.  Amint a szoba ajtaja felé ment, halk, szabálytalan szuszogás, és nehéz sóhajok hangja ütötte meg a fülét. Bent, ruhástól az ágyra heveredve feküdt az Ezüsthajú. Lehunyt szeme körül kékes karikák sötétlettek, homlokán verejték gyöngyözött. Ireth hozzá sietett, és megsimította az arcát. Forró volt.

-         De hiszen te lázas vagy! – szakadt ki belőle a kiáltás.

Kisietett. Nemsokára egy tállal és tiszta gyolccsal a kezében bukkant fel. Mosogatni kezdte a beteg arcát, majd hűvös borogatást tett a homlokára és ismét eltűnt a konyha irányában. Kisvártatva nagy bögre gőzölgő, illatos gyógyteával tért vissza.

-         Ezüsthajú! Batárom! Ébredj! – szólongatta a beteget, de ő meg sem moccant.

Eszméletlen volt. Ekkor leült mellé az ágy szélére. Egyik kezét a homlokára helyezte, másikat a szíve fölé. Lehunyta szemét, erősen koncentrált, és varázsszavakat suttogott.  Ireth arca belesápadt az erőlködésbe. Szíve hevesebben vert, és hirtelen iszonyú fáradtság tört rá. Kisvártatva a beteg nagyot sóhajtott, és mozgolódni kezdett, aztán kinyitotta végre a szemét is. Sápadt arcára kiült a csodálkozás, amikor megpillantotta a lányt maga mellett.

-         Üdvözöllek, Kedves! Mi történt? Hogy kerülsz ide? – kérdezte kissé recsegős hangon.

-         Beteg vagy… aggódtam érted, és eljöttem, hogy segítsek, ha szükséged van rám.

-         Ó Tündérkém, ha tudnád mennyire! – szakadt ki egy hatalmas sóhaj a férfiból.

Ireth a beteg felé nyújtotta a gyógyító italt.

-         Most igyál, Barátom! Ezt a teát a szent forrás vizéből és gyógyító növényekből készítettem neked. Meglátod, jót fog tenni.

-         Köszönöm. – ült fel nehézkesen a férfi, és a bögre után nyúlt.

Belekortyolt a forró italba, és elmosolyodott. Szemmel láthatóan ízlett neki. Miután az egészet megitta, a lány gyümölcsökkel és lembasszal kínálta. Míg Ezüsthajú jóízűen falatozott, arca máris kissé kipirult, tekintete élénkebb lett.

-         De jól esik! Most érzem csak, milyen éhes vagyok! – nézett hálásan a féltündére – Nem is tudom, hogy háláljam meg a kedvességedet… hiszen inkább nekem kéne rád vigyáznom, nem fordítva. – sóhajtotta.

-         De hiszen barátok vagyunk! Legközelebb te sietsz a segítségemre… de most inkább meséd el, mi történt veled?

-         Miután Lúthien lakomájáról hazajöttem, lementem a faluba a családomhoz. Pár nap múlva, nem sokkal azután, hogy visszatértem ide, egy sebesült őz nyomába eredtem. Az oktalan kis állat úgy megriadt, hogy egy sűrű bozótba menekült, és beakadt. Csak nagy üggyel-bajjal tudtam kiszabadítani. Azonnal nem is vetem észre, hogy a tüskék szúrásai közt valami más sérülést is szereztem. Valami mérges tövis vagy bogár szúrása lehetett. Pár nap múlva épp ebédeltem, amikor hirtelen fájdalom hasított a fejembe és megszédültem. Bejöttem, és ledőltem az ágyamra, hogy erőre kapjak, de egyre rosszabbul éreztem magam. Tüzelni kezdett a testem, fájt minden porcikám, és úgy éreztem, forog velem a világ. Aztán miden elsötétült előttem. Csak most ébredtem… arra, hogy itt ülsz mellettem.

-         Melyik napon lettél rosszul?

-         Nem is tudom… de aznap délután esett az eső, és dél felé, a vízesés fölött megjelent a szivárvány.

-         Akkor már három napja fekszel. Eszméletlen voltál, amikor rád találtam.

Ahogy Ezüsthajú lassan erőre kapott, tiszta ruhákat és egy hatalmas törlőkendőt vett magához, majd lesietett a vízeséshez. Ledobálta átizzadt gönceit és a friss víz alá állt. Szappanfűvel ledörzsölte a testét, majd nagy csobbanással beugrott a kis tóba és élvezettel úszkálni kezdett. A közeli bokrok közül Ireth piruló arccal nézte egy darabig, aztán gyorsan visszasietett. Mire a férfi visszaért, már rendet rakott.

Ezüsthajú feltöltötte az etetőt, mielőtt bement a házba. Mosolyogva nézte a sürgő-forgó lányt. Kicsit szokatlan látványt nyújtott így, fiú ruhában, de így is bájos jelenségnek tartotta. Hirtelen leült, mert kissé megszédült. Szüksége volt még kis időre, hogy leküzdje a betegséget.

-         Maradj itt éjszakára… aztán holnap reggel együtt lemegyünk a faluba. Sok a rossz hír, de vannak bíztató jelek is. Nézzünk körül kicsit, aztán visszakísérlek, és beszámolunk mindenről a társaidnak.

Ireth elgondolkozott, majd – mivel más ötlete neki sem volt – jóváhagyólag bólintott.

-         Rendben. – erősítette meg elhatározását szóban is. – Maradok. Legalább kibeszélhetjük magunkat. Hiányoztak az esti együtt töltött órák…

-         Nekem is a nap legszebb időszaka, amikor a fejed a vállamra hajtod. – válaszolta a férfi.

Ireth elfordult, hogy pirulását leplezze, majd közömbösnek szánt hangon kérdezte:

-         Mit szólnál egy finom leveshez vacsorára? Biztos jót tenne neked.

-         Remek ötlet! – vált hirtelen jókedvűre a férfi hangja. – Mindent találsz hozzá a szekrényben.

Valóban: gombák, zöldségek, fűszerek, de még egy kis hús is akadt. Nemsokára betöltötte a konyhát a lassan bugyogó leves fenséges illata.

Vacsora után letelepedtek kint egy nagy fa alá. Oda, ahonnét a vízesésre láthattak, a távoli dombok és hegyek vonulataira, az erdőkre, és gyönyörködhettek a lassan lenyugvó nap tűzvörös utolsó sugaraiban. Ezüsthajú átölelte Ireth vállát és vidám történetekkel szórakoztatta. Később a férfi a lány ölébe hajtotta fejét, és Ireth mesélt. Lágy hangja álomba ringatta őt. Ireth betakargatta a tündeköpennyel, és halkan énekelgetett, míg teljes sötétség borult rájuk, és már csak a fák lomjai közt motozó szellő susogott. Az égen felszikráztak a csillagok, és a hold sarlója mosolyogva nézett le rájuk.

Reggel Ireth korán ébredt, de Ezüsthajút már nem találta maga mellett. Ijedten kémlelt körül, de aztán megütötte a fülét a fészer felől a mély hangú, jókedvű dudorászás. Megnyugodott. Felállt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd leosont a vízeséshez. Ruháit egy közeli sziklára tette, és becsusszant a vízbe. Kicsit hideg volt, de kellemes, frissítő. Mint egy játékos delfin, úgy úszkált a kis tóban. Néha egész mélyre lemerült a kristálytiszta vízben, és nyitott szemmel nézegetett. Gyönyörködött a víz alatti életben. Egyszer csak megcsillant valamin a vízen áttörő napsugár. Ireth odaúszott, és egy bogárforma aranymedált emelt ki a vízinövények fogságából. Markában a kinccsel felúszott a felszínre, hogy alaposabban megnézhesse, amit talált. Tenyerén finoman megmunkált ékszer feküdt. Egy kiterjesztett szárnyú szitakötő. Tündemunka lehetett…

Gyorsan kimászott a partra, vizes testére felkapkodta ruháit, és megiramodott a kalyiba felé. Néhány lépésnyire egyenesen Ezüsthajú karjaiba szaladt.

-         Mutasd, mit találtál? – kérdezte kíváncsian a férfi.

Ireth fülig pirult.

-         Te meglestél! – kiáltotta bosszúsan, fülig vörös arccal.

-         Nem volt szándékos. Én is épp ide készültem, de mikor megláttalak, inkább megvártam, amíg befejezed a fürdést. Ne haragudj! Olyan szép vagy, hogy nem tudtam a szemem levenni rólad… na… mutasd már, mit találtál?

-         A lány kissé megenyhülve tárta ki a markát, amiben az aranyszitakötőt szorongatta.

-         De gyönyörű! – lelkendezett a férfi. – Épp hozzád illő. Gyere csak! – fogta meg a féltünde csuklóját, és izgatottan a ház felé vonszolta.

Amikor a szobába értek, levett a polcról egy apró ládikót, és kiemelt belőle egy finomművű aranyláncot. Épp illet a medálhoz. Ráfűzte, és a lány nyakába akasztotta.

-         Óvjon téged a bajtól, és vigyázzon rád, ha egyedül vagy! - suttogta szertartásosan, kissé meghatottan Ezüsthajú.

-         Honnét van ez a szépséges lánc? – csodálkozott Ireth.

-         Onnét, ahonnan a medál. Vagy két éve, egyik reggel pont úgy akadtam rá, mint ahogy te a szitakötőre. Talán mindig is összetartoztak…

-         Vajon kié lehetett? – morfondírozott a lány. - Ha visszamegyünk, megmutatom Lúthiennek. Hasonlót láttam a nyakában, csak az övén egy pille van.

Reggeli után bezárták a házat, és a legrövidebb ösvényen sietve elindultak a falu felé. Az utcák szokatlanul néptelenek voltak, de a kocsmában a szokásosnál is nagyobb nyüzsgés fogadta a betérő vendéget. Olyan volt, mint egy felbolydult méhkas. Valami fekete lovasról beszéltek, aki előző éjjel arra járt, és egy gyűrű után szaglászott.

-         Még jó, hogy medált találtam, és nem holmi gyűrűt! – súgta oda Ezüsthajúnak Ireth. – Főhetne most a fejem…

-         Azért erről se mesélj a tündéken kívül senkinek! Sok az irigység és rosszindulat mostanában…

Egy kis mézsör mellett elücsörögtek, és a beszélgetésekből felcsipegették az információmorzsákat. Hamarosan mindent tudtak, amit érdemes volt.

-         Asszonykádhoz és lánykádhoz nem nézel be? Míg meglátogatod őket, szívesen megvárlak itt, ha akarod.

-         Nem. Most nincsenek itthon. Egy hete elutaztak. Csak jövő hónap elején jönnek meg.

-         Akkor talán indulhatnánk. Így még azelőtt visszaérhetünk a Zöld tündékhez, mielőtt ránk esteledik. Úgy tűnik nem túl biztonságos mostanában éjszaka az utakon kószálni.

Fizettek, és sietősen útnak eredtek. Visszafelé, hogy gyorsabban teljék az idő, Ireth megtanította Ezüsthajúnak az úti nótát, aztán együtt énekelgették, míg beértek az ismerős fák alá. Nemsokára meghallották a tündék kacagását. Körülvették őket, és ők is énekelték:

Útra kelek, vár a messzeség,

s ha vígan szaporázom,

estére egy másik rét

ölén talál az álom…

Jó ideje követhették már őket láthatatlanul…