Harcos Katalin:

7. Újra az áldott napfényen!

2005. május 7.

Egy darabig bizonytalanul méregették a keskeny párkányt, és a három vájatot, majd végül Lúthien elszánta magát és megindult felfelé.

-         Várjatok, amíg megnézem, melyik úton kell tovább mennünk!

-         Vigyázz, nyirkosak a kövek! – szólt utána aggódón Antemion.

A tünde ügyesen, könnyed zergeként ugrált szikláról sziklára, míg az első bejárathoz ért. Ott ismét elővette ruhája redői közül az opálos kristályt, de semmi nem történt. A következő vágatnál szintén rezzenetlen maradt a varázserejű holdkő.

-         Sajnos a harmadik járaton kellene tovább mennünk. – mondta kissé tanácstalanul Lúthien.

-         Semmi gond! – szólt Maltafânion és már meg is iramodott. 

Mint egy ügyes pók, megkapaszkodott a legkisebb kiugrókban, megvetette lábait a legapróbb repedésekben. Pillanatok alatt az elérhetetlennek tűnő nyiladékban termett. Lecsavarta a derekát övező zsinórt. Vékony, könnyű, de különösen erős tündekötél volt, ami akár 3 megtermett ember súlyát is könnyedén megtartotta.  Intett Ezüsthajúnak, hogy ő másszon fel elsőnek, majd felé dobta a kötél végét.

Ezüsthajú korát és termetét meghazudtoló fürgeséggel és könnyedséggel indult meg a kötél biztonságára alig támaszkodva és hamarosan ott állt ő is a tündefi mellett. Ismét ledobták a kötelet, és annak segítségével felhúzták a magukkal vitt málhát, majd Lúthien és Ireth következett. Végül Antemion is feltornázta magát a szúk bejárathoz. Lúthien kezében felizzott Holdkő, mutatva, hogy jó nyomon járnak.

Hétrét görnyedve, szorosan egymás mögött folytatták útjukat a hegy gyomra felé. A lecseppenő víz monoton hanga követte lépteiket, és a járatban néha meglengő nyirkos, hűvös levegő. Egyszer csak távolról, halk énekszó ütötte meg a fülüket.

„Hunyd hát le te is két álmos szemed!

Vállam legyen altató vánkosod,

hallgasd, csak amit dúdolok neked!

Meglátod: a legszebbet álmodod…"

Ezüshajú összerázkódott. Megismerte lánya, Myra mély szomorúságtól terhes hangját.

-         Myra, Marionell! Mindjárt ott leszünk! – kiáltott öblösen zengő, mély hangján.

-         Apa! – Jött azonnal a sírásba fúló válasz…

Még vagy 20 percbe telt, amire az eldugott kis fülkét a sziklapárkánnyal megtalálták. Myra potyogó könnyein át mosolygott, az oly régen várt segítségre.  Sápadtan, gyengén ült a nyirkos kövön, ölében tartva anyja lehunyt pillájú, mozdulatlan fejét.

Lúthien azonnal tündeköpenyt kanyarított a lány válla köré, Ireth pedig szájához tartotta a kulacsot, melyben az életadó forrásvíz várta, hogy az elveszettek szomját csillapíthassa. Myra néhány korty után remegő kézzel anyja szájához tartotta a kulacsot, de az eszméletlen asszony nem volt képes inni.

-         Ne, kicsim! Így megfulladhat! – figyelmeztette Ireth.

-         Segítenetek kell rajta! Miattam nem evett napokig… - sírta el magát ismét a lány.

-         Most csitt! Mindent megteszünk érte… egyél, amíg vele törődünk! – nyújtotta felé a lembasz csomagocskát Ireth, majd ő is az aléltnak tűnő Marionell felé fordult.

Látva Lúthien lemondó, elkeseredett tekintetét, és az élettelenül lecsüngő halványbőrű kezet, rossz érzés nyilallt a szívébe. Közelebb lépett. Megtapintotta Marionell pulzusát, de semmit nem érzett. Talán csak túlságosan gyengén ver már a szíve – gondolta reménykedve. Lehajolt, és fülét az asszony mellkasára tapasztotta, de most sem hallott semmit.

-         Mikor szólt hozzád utoljára az édesanyád? – kérdezte a rémült tekintetű lánytól.

-         Talán tíz perce sincs, hogy még megszorította a kezemet, és megrezzent a szempillája. Aztán nagyot sóhajtott és újra elaludt. Nagyon legyengült…

-         Akkor talán még tehetünk érte valamit. … -  szólt elgondolkozva Ireth. – Lúthien, megkaphatnám kicsit a holdkövet?

Lúthien Ireth felé nyújtotta a halvány, opálosan áttetsző, kékes-sárgás fényt kibocsátó kristályt. Ireth két tenyerébe vette, lehunyt szemmel koncentrált, és megpróbálta feltölteni életenergiával. Ekkor a két tünde közelebb lépett. Már értették, mit szeretne. Ők is ráhelyezték a kezüket, és minden erejüket összeszedve koncentráltak. A kő fénye hamarosan pulzálni kezdet. Ekkor Ireth odalépett vele Marionellhez. Szétnyitotta a ruháját a mellén, és a szíve fölé helyezte az életenergiától lüktető varázsgömböt. Egyik kezét a kövön hagyta, míg másikat Marionell homlokára helyezte.  Lúthien és a tündefi az asszony kezeit fogták.

-         Mintha gyengén éreznék valamit… - szólt Lúthien

-         Talán… talán sikerülhet. – suttogta Ireth.

Kis idő elteltével könnyű remegés futott át Marionell arcán, aztán megrezdültek a szempillái is.  Ezüsthajú sápadt arccal állt a közelben. Tekintete a szavak hallatán felélénkült és közelebb lépett.

-         Marionell, Kedvesem! – hajolt az asszony fölé reménykedve.

-         Hát megjöttél… - hallatszott a sóhajszerűen elhaló válasz. – Vigyázz Myrára! – suttogta, majd ismét mozdulatlanságba dermedt.

Mindannyian megrendülten álltak. Nem tehettek többet érte. Túl későn érkeztek…

Ezüsthajú karjába vette asszonya élettelen testét, és mint aki sokmázsás terhet cipel, rogyadozó léptekkel indult vissza a fény felé. Ireth és Lúthien Myrát támogatták. A lányka még nem értette mi történt…

Bizonytalan léptekkel haladtak, bár valamelyest erőt adott nekik a tudat, hogy hamarosan újra kiérnek a felszínre. Lassan tudtak csak előrejutni, mégis egyre közelebb kerültek az éltető napfényhez, ahol a világ határtalan gazdagságával várt rájuk.  Már alkonyodott, mire a nagy sziklacsarnokba léptek, ahol a lovakat hagyták.  Myra előreszaladt a kijárathoz, és boldogan tartotta arcát a hűvös esti szélbe. A többiek engedték, hogy örüljön a megtalált szabadságnak, és gyönyörködjön a lemenő nap színpompás sugaraiban. Ráér még a szomorúságra…

Ezüsthajú még mindig a karjában tartotta asszonyát. Nem akarta drága terhét letenni. A tündék mohaágyat vetettek Marionellnek, és esti harmattól csillogó virágokkal feldíszítették a fekhelyet, majd szelíd erőszakkal rávették a férfit, hogy helyezze oda az asszonyt. Sok kis tüzet gyújtottak körülötte, és a lángok közé illatos füveket szórtak. A felszálló fehér füst homályában körülülték őt. Myra is közéjük telepedett, de a kimerültségtől hamar elnyomta őt az álom.  A többiek virrasztottak.

Ireth egyszer csak halkan énekelni kezdet:

Ha indulsz hosszú útra,

és vissza  sose' térhetsz,

ne gondolj majd a búra,

enyhet úgysem remélhetsz.

Szívedbe vésve vidd hát

magaddal közös múltunk,

és én megőrzöm majd, lásd,

mindet, mik együtt voltunk.

Még nem tudom hogyan lesz

napfény és élet akkor,

ha velünk már nem lehetsz

a rózsás pirkadatkor…

Itt Ezüsthajú mélyen zengő hangja folytatta a dalt:

Ha lányunk két szemében

szemed csillogni látom

ő  lesz majd új reményem,

 örömem, boldogságom.

Velünk maradsz örökre.

Szívünk emléked őrzi,

sosem lehet fölötte

olyan, mi megelőzi.

Mikor hajnali szélben

levél susog a fákon

a te szavaid érzem,

s leheleted a számon.

Ha napsugár melenget

és arcom simogatja

itt érzem majd kezedet

a bőrömön matatva.

Ha téli éjszakában

jeges szél mar hajamba

szikrázó csillogásban,

te váltod majd tavaszra.

Itt elcsuklott Ezüsthajú hangja, így Ireth fejezte be:

Menj hát, ha vissza út nincs,

de szíved hagyd minálunk!

Tudom, egy távoli nap

odaát újra látunk…

Mélységes csend, a gyász némasága telepedett közéjük. Ekkor hallották meg Myra elfojtott, halk zokogását. Vállai remegtek, arcát a párnául szolgáló pokrócba fúrta. Félálomban, lassan mégis megértette, hogy el kell búcsúznia az édesanyjától. Apja melléült, és a karjaiba vette, mint kiskorában. Úgy ringatta, mint egy kisgyermeket, és nyugtató szavakat duruzsolt a fülébe, míg mély álomba nem szenderült. 

Reggel, az első hajnali napsugarak már készülődésen érték őket. Indákból függőágyféle alkalmatosságot fontak, amit két ló közé feszíttettek ki. Erre helyezték Marionell virágdíszes ravatalát. Csendben, lassan haladtak. Délutánra megérkeztek Ezüsthajú kalyibájához. A dombtetőn, a nagy tölgy tövében temették el az asszonyt. A zöld tündék is ott tolongtak a sír körül, és mind szebbnél szebb virággal búcsúzott tőle, majd csendesen visszahúzódtak. Csak Ezüsthajú és Myra maradtak a friss halom mellett, míg a lenyugvó Nap utolsó sugarai bíborba nem öltöztették a hegytetőt.

Az Öreg ekkor kézen fogta a lányát, és felvitte a házacskába.  Vacsorát készített neki, majd a saját ágyába fektette.  Ott ült mellette és fogta a kezét, míg álmomba nem sírta magát. Mielőtt maga is aludni tért, csókot nyomott a könnyáztatta arcocskára, és a fülébe súgta:

-         Ezen túl velem maradsz. Meglátod, jól megleszünk…

Álmatlanul, nyugtalan forgolódással töltötte az éjszakát. Nem a kissé kényelmetlen konyhai lóca miatt, amin a hevenyészett derékaljat elkészítette magának, hanem mert szomorúsága, és lánya miatti aggodalma nem hagyták őt nyugodni.

       Hogyan tovább? Myra még olyan fiatal… annyira sérülékeny… még sokáig szüksége lett volna az édesanyjára – morfondírozott.

Végül hajnalban rövid időre mégis elszenderült.

Álmában Marionell járt nála. Mosolyogva lépdelt felé a nagy tölgy felől, fején a tündék által vitt virágokból font koszorúval.

-         Veletek maradok, meglásd – mondta, és a koszorút a lánya ágya melletti asztalkára tette.

Ezüsthajú elindult felé, de alakja elhalványodott, ködbe veszett, és a férfi csupán a levegőt markolászta a látomás helyén.

Felriadt. Az udvar felől madarak ricsajozása hallatszott, és a kora hajnali derengés utat tört már magának a sötétségen. Ezüsthajú kinézett az ablakon, és látta, amint az erdő fái fölött előbb mélykékre, majd egyre világosabbra vált az ég, míg végül rózsaszínre festették a felhőket a kelő nap tündöklő sugarai. Felcihelődött. Mielőtt kiment a fészerbe, hogy megkezdje reggeli munkáját, óvatosan beosont Myrához. Amint közelebb lépett az ágyhoz szemébe tűnt a kisasztalon illatozó színes virágkoszorú…

Gondolatokba merülve kisétált a friss hanthoz, majd pár perc után, már könnyebb lélekkel tért vissza, és nekilátott a rá váró teendők elvégzésének