A tündék nagy örömmel fogadták a visszatérő Ezüsthajút és Irethet. Pillanatok alatt asztalt terítettek nekik a forrás melletti tisztáson, és várakozó arccal köréjük telepedtek. Megvárták, míg kicsit kipihenik magukat és elverik éhüket, aztán záporozni kezdtek feléjük a kérdések.

-         Fekete lovas járt a minap a faluban. A gyűrű után szaglászott, de nyoma sincs. A falubeliek félnek, elnéptelenedtek az utcák. Csak a kocsmában van élet… - mesélte Ezüsthajú.

-         Milyen az a lovas?

-         Azt nem tudni. De este érkezett, a sötétség beállta után, és megdermedt körülötte minden. Félelmetes suttogásától jeges rémület kúszik az ember szívére.

-         A Sötét Úr szolgája lehetett… - suttogták itt is, ott is a tündék. – És mi a bíztató?

-         A jó hír az, hogy még nem bukkant a kincs nyomára.

Később Ireth elmesélte, hogyan akadt barátjára, aki akkor már napok óta feküdt eszméletlenül, végül szót ejtett az aranyszitakötőről is.

-         Mutasd! Én is szeretném látni! Én is! – tolongtak körülötte a tündék, mint a kíváncsi gyerekek.

Ireth leemelte nyakából a láncot, és a szitakötőt a tenyerére fektette. Lúthien közelebb lépett, és az ékszer fölé hajolt, majd kézbe vette, és sokáig vizsgálgatta.

-         Tündekovácsok remekműve. Mintha láttam volna már valahol… - mondta tűnődve.

-         Hol? – kérdezte izgatottan Ireth, de barátnője nem emlékezett rá.

-         Holdtöltére haza kell térnem az Aranyerdőbe. Kísérj el! Ott talán választ kapunk a kérdésedre. – felelte a tünde.

Az égen már fent ragyogtak a csillagok. A tündék faágakból és lombból sátrat emeltek a tisztás szélén, bársonyos mohaágyat vetettek benne az Ezüsthajúnak, letakarták meleg takarókkal és nyugodni tértek. Elcsendesedett a tisztás. Csak a tücskök ciripeltek és a csintalan szellő játszadozott a lombok közt az éjszakában. Ireth az ágyra telepedett, Ezüsthajú pedig az ölébe hajtotta a fejét, és lehunyt szemmel halkan mesélni kezdett. A lány egyik kezével átölelte a vállát, a másikat a férfi homlokára tette. Már megszűnt a láza, erejét majdnem teljesen visszanyerte. Békeség és meghitt nyugalom ereszkedett közéjük. Amikor a férfi hangja elhalkult és szava akadozni kezdett az álmosságtól, Ireth óvatosan a párnára helyezte félig alvó barátja fejét, homlokára futó csókot lehelt, és ő is aludni tért.

Másnap reggel Ezüsthajút az első napsugarak már a forrásnál találták. Mire a tündék előbújtak lombok közé rejtett apró palotáikból, már útra készen állt, épp csak arra várt, hogy elbúcsúzhasson vendéglátóitól. Várta őt az erdő, vad, a sok teendő, ami felhalmozódott betegsége idején.

A következő napok derűs egyhangúságban teltek. A Hold sarlóból félgömbbé, majd lassacskán oválissá dagadt. Lúthien és Ireth készülődni kezdtek az útra. Az utolsó este, a búcsúlakoma közepén megérkezett Ezüsthajú. Arca kipirult a sietségtől, szeme vidáman csillogott.

-         Aiya Barátom! – szólt a tündék dallamos nyelvén Ireth.

-         Neked is üdvözlet, Húgom! – hajolt meg felé a nevetős szemű, majd a többieket is udvariasan köszöntötte.

-         Gyere, ülj közénk, és segíts eltüntetni ezt a sültet! – invitálták az asztalhoz.

Nem kellett unszolni, máris az asztal mellé telepedett, épp Ireth és a szépséges Lúthien közt, és derekasan kivette részét a lakomából. Az evés végeztével előkapta tarisznyáját, és finoman faragott pálcákat vett elő. Az egyik végén egy szárnyait nyitogató pillangó, míg a másikon egy légies szitakötő díszlett.

-         Búcsúajándék. Nektek faragtam. – nyújtotta a lányok felé.

Ireth és Lúthien meghatottan mondtak köszönetet a kedves meglepetésért. Csodálkozó pillantások közt adták kézről kézre a tündék a faragványokat. Nem is nézték ki a mackós termetű emberből, hogy ilyen finom munka kerülhet ki a keze alól. Látszott, hogy milyen szeretettel készítette. Ezüsthajú boldogan mosolygott barátai öröme láttán.

Amikor elcsitultak az ifjak, Lúthien a hárfája után nyúlt, lágy dallamot pengetett, majd énekelni kezdett. Az elválás, a búcsú hangjai elevenedtek meg az ajkán. Édes-bús dalával könnyet csalt sokak szemébe.

Indulnom kell, hát vissza ne tarts!

Vár az Aranyerdőnek minden fája.

Jó atyám, s húgon oly régen már

lányát, és testvérét hazavárja.

Fejemet meghajtom, búcsúzom hát:

Kísérje élteteket szerencse!

Szívetek őrizze emlékem majd,

mint titkot rejtő aranyszelence!

Gyönyörű közjáték következett. Néma csendben, egymást átkarolva hallgatták a csodálatos dallamot a tündék, és még Ezüsthajú szeme is párás lett a meghatottságtól. A hárfajáték után Ireth vette át az éneklés fonalát. Szavait Ezüsthajúhoz intézte, és le nem vette szemét a férfiról.

Gondolj majd rám a leszálló estben!

Utam zord tájakon messze visz tán,

de tudod, hogyha dolgom bevégeztem

mindig visszatérek hozzád aztán.

Magányos éjen dalom kísérjen!

Álmodban mindig ott leszek veled.

Kísértlek kedves, ismert mesékben,

és vigyázom majd minden léptedet.

Majd a tündék felé fordulva így folytatta:

Ifjak és lányok, ti zöld tündék mind,

testvéreim vagytok és barátok.

Szemetek aggódón rám mért tekint?

Hiszen nemsokára viszontláttok!

Végül az utolsó versszakot ketten együtt énekelték:

Indulnunk kell, hát vissza ne tarts!

Kísérje az utunkat szerencse!

Szívetek őrizze emlékünk majd,

mint titkot rejtő aranyszelence!

Miután elhaltak az utolsó hangok is, egyenként megölelték a búcsúzkodókat, majd aludni tértek.

Már csak három nap hiányzott a teliholdhoz. Az égitest hatalmas, sárgás korongja lágy fénnyel árasztotta el a tisztást. Ezüsthajú elkísérte Irethet az Öreg Tölgyhöz, és mielőtt a lány felment a palotába, hosszan magához ölelte.

-         Kísérjen utadon szerencse! – suttogta a fülébe, mielőtt Ireth kibontakozott a karjából.

-         Kívánok neked csendes álmot! – köszönt el a lány, majd néhány lépés után még egyszer visszafordult: - Álmodj velem! – szólt és búcsút intett.

Az éjszaka magányában Ezüsthajú sokáig éberen forgolódott. Aggódott barátnőiért. Végül elhatározta, hogy a veszélyes útszakaszon elkíséri őket, és csak onnét fordul vissza, ahol már az Aranyerdő tündéi őrzik az utakat. Ezután mély álomba merült.

Álmában a vízesés kis tavában úszkáltak Irethtel. A lány jókedvű kacagása messze hangzott, vizes bőrükön megcsillant a napfény, amikor kiléptek a partra. Mielőtt Ireth elérte volna a ruháit, utána sietett és magához ölelte. Érezte ahogy selymes bőre hozzásimul, és nagyon boldog volt. Ekkor váratlanul elsötétült az ég, mintha felhő takarta volna el a napot, és hideg szél süvöltött végig az erdőn. Ireth nyakában a medál felforrósodott, és foszforeszkáló fénnyel felizzott. Veszély leselkedett rájuk. Magukra kapkodták ruháikat és szaladva a kunyhó felé indultak, de mielőtt odaértek volna, valami sötét alak elállta az útjukat. Súlyos, gonosz varázslat bénította meg tagjaikat. Iszonyú tehetetlennek érezte magát…

Ezüsthajú felriadt álmából. Haja csapzott volt a verejtéktől, szíve még mindig hevesen vert az álombeli rémülettől. Percekbe telt, amíg egészen magához tért.

A rossz álom után nehezen aludt el újra. Attól félt, hogy álma valami komoly veszélyt jósolt meg előre. Örült, hogy úgy döntött: elkíséri a két nőt.

Az égre épphogy rózsaszín pírt csent a hajnal, amikor Ireth és Lúthien útra készen, férfiruhában, tündeköpennyel a vállukon leosontak a forráshoz, hogy megtöltsék kulacsaikat. A felületes szemlélő fiúknak vélhette volna őket. Ezüsthajú a víznél várakozott. Mivel este már mindenkitől elbúcsúztak, dolguk végeztével azonnal útnak eredtek.

Ireth arca szokatlanul sápadtnak tűnt.

-         Mi baj van, Húgom? – kérdezte a férfi, aggódón.

-         Nyomasztó álmom volt az éjjel. – kezdte csendesen a lány. – Előbb a vízesésnél jártam, aztán valami veszélyes alak rémített halálra…

-         Igen… úszkáltunk… aztán megöleltelek. Végül jött a bénító rémület.

A féltünde meglepetten, kissé pirulva nézett a férfi kék szemébe.

-         Honnét tudsz te erről?

-         Ugyan ez az álom gyötört meg engem is.

Régóta érezték, hogy valami szoros, telepatikus kapcsolat van közöttük. Ez az eset is ezt bizonyította.

A szokottnál halkabban jártak, most nem daloltak, hanem szaporán szedték a lábukat, és igyekeztek mindig előre kikémlelni az utat maguk előtt. Dél tájban hagyták el a zöld tündék erdejének határát. Mielőtt kiléptek a fák közül, néhány tünde – akik a fákon rejtőző megfigyelőállásaikból figyelték a környéket - még utánuk szólt:

-         Kísérjen utatokon szerencse!

-         Köszönjük testvéreink! – válaszolták, és rátértek a sziklák felé vezető keskeny ösvényre.

Rossz előérzetük ellenére zavartalanul eljutottak a szomszédos hegy tövében megbújó kis faluba, ahol a Vidám favágókhoz címzett fogadóban megszálltak éjszakára. Reggel, még napfelkelte előtt továbbindultak. Hosszú út állt előttük. Órák óta gyalogoltak már, amikor szemerkélni kezdett az eső. Fejükre húzták útiköpönyegük kapucniját, és tovább siettek. Mielőtt az ég leszakadt volna, beértek a Visszhang sziklák mögötti szálas erdőbe. Bár a fák valamennyire felfogták a zuhogó esőt, mégis átnedvesedtek a ruháik, mire a sűrűben megbújó alacsony házikóhoz értek. Ezüsthajú az ajtóhoz lépett, bekopogtatott, és mély hangján néhány tiszteletteljes üdvözlő szót is bedörmögött. Hamarosan csoszogás hallatszott bentről, majd sarkig tárult az ajtó. Mogorva, zömök, apró termetű alak állt a küszöbön. Rosszalló tekintettel méregette a két tündeforma ifjút, de Ezüsthajú láttán felderült az arca.

-         Hozott a Jószerencse, Remete! Mi járatban vagytok errefelé?

-         No, a szerencse ma mindannyiunkra ránk fér… - válaszolta az Öreg . – de nem mehetnénk beljebb? Máris bőrig áztunk.

A Törp félreállt, és betessékelte a vendégeket, majd hellyel kínálta őket a kandalló körül. Kicsoszogott a konyhába és hamarosan gőzölgő, fűszeres illatú forralt borral tért vissza.

-         Ez ám a finom ilyenkor! – kínálta a vendégeit.

A tűz fényénél, kezüket a cserépbögréken melengetve hosszan elbeszélgettek a világ dolgairól. Előkerült tarisznyájukból az úti elemózsia is, és hálából a szállásért és a jó meleg italért megvendégelték házigazdájukat lembasszal és ízletes gyümölcsökkel. Lassan megszáradtak a ruháik. Mielőtt aludni tértek, a tündék egy szép dallal kedveskedtek Boridurnak, a törpnek.

Másnapra kiderült az ég, és a tegnapi esőcseppeket gyémántként csillogtatták meg a reggeli napsugarak. Most már jó hangulatban, derűsen vágtak neki a hátralévő útszakasznak. Lúthien hazafelé közeledett.

Körülbelül kétórányira a törplaktól hármas útelágazáshoz értek. Az egyik a hegyekre kapaszkodott, a másik a folyó völgye felé ereszkedett, míg a harmadik vége az erdő homályába veszett. Ezen indultak tovább. Mikor a hatalmas Tölgyek alá érkeztek, Ezüsthajó búcsút mondott nekik, és visszafordult.

-         Innét már biztonságban lesztek. – mondta, és búcsúzóul megölelte őket.

Minél beljebb haladtak az erdőbe, annál sárgábbra válta a fák lombjai, és nemsokára már arany ragyogás vette körül őket. Egyszer csak kiáltás harsant az egyik fáról!

-         Állj! Ki zavarja az Aranyerdő nyugalmát?

-         Lúthien Lúinwë és barátnője – válaszolta csengő hangján Lúthien. 

-         Mondd: jóbarát, és lépj be! – válszolták megenyhülve az őrök.

Ekkor kíváncsi tekintetek bukkantak elő mindenfelől. Szőkehajú, karcsú ifjak, termettek körülöttük, vállukon íjjal, ővükben apró, mégis veszélyesnek tűnő szikrázó pengéjű tőrrel.

Miután megismerték Lúthient, örömmel üdvözölték, és udvariasan meghajtották fejüket Ireth felé is. Egész csapat tünde kísérte őket a palotába.

Mivel egy fürge hírnök előttük járt, már várták őket.

Lúthien mély meghajlással, tisztelettel üdvözölte a királyt, majd megölelte idős édesapját és kedves kishúgát. A legfontosabb hírek elmondása után engedélyt kaptak, hogy felfrissítsék magukat, és tiszta ruhába bújjanak. Fél óra múlva derűs arccal, hosszú, hófehér ruhában lépett az ebédlőbe Lúthien. Egy percbe sem telt, és két tünde bekísérte Irethet is. Óarany színű, gyönyörűen hímzett ruhájában, melyet a király küldött neki, megkapóan bájos jelenség volt. Arwen lépett ekkor a terembe. Szépsége elhomályosította a jelenlévőkét. Unokatestvéréhez sietett, és kedvesen üdvözölte, majd Irethez lépett.

-         Aiya Ireth! Örömmel látunk körünkben!

-         Aiya Arwen! – hajtotta meg térdét és fejét a hercegnő előtt a féltünde. – Köszönet a szíves fogadtatásért, és a szép ajándékért – mutatott ruhájára ragyogó arccal.

Arwen asztalhoz vezette őket, ahol már összegyűlt a tündék színe-java a vendégek üdvözlésére. Az itteniek valamivel magasabbak és méltóságteljesebbek, mint a zöld tündék, általában aranyhajúak, és éles látásuk miatt többnyire közülük kerülnek ki az íjászok vagy egyéb harcosok.

Leültek a dúsan megrakott asztalhoz. A háttérben a palota egyik vendége, egy vak lány gyönyörűen fuvolázott, és játékát egy tünde kísérte hárfán. Kellemes hangulatban telt a lakoma. Miután a szolgák elhordták a terítékeket, Arwen Irethez fordult:

-         Megnézhetném azt a szitakötőt?

A lány leemelte nyakából a láncot és átnyújtotta. Elmesélte, hogy álmában jelezte a veszélyt. Felforrósodott, majd sárgás fénnyel fel is izzott kis időre.

A hercegnő alaposan megnézte, majd letette maga elé.

-         Igen… emlékszem rá. Téged illet. Az édesanyádé volt.

-         Az anyámé? – döbbent meg Ireth.

-         Igen. Nagyapád a keresztelőjén akasztotta a nyakába. Amikor apáddal megismerkedtek, még megvolt. Aztán úgy döntött, hogy őt, a halandó férfit választja társául, és búcsút mondott nekünk. Miután megszülettél, nem sokkal azután kaptuk a halálhírét.

-         De… Lúthien említette, hogy látta már valahol a medált.

-         Gyere velem! – fogta kézen Arwen a lányt.

A szomszédos hatalmas termet rengeteg kép díszítette. Megálltak egy szépséges, nyúlánk, aranyhajú lány portréja előtt.

-         Az édesanyád. – mondta a tünde.

-         Mindig ilyennek láttam álmaimban. Tudtam, hogy gyönyörű… - suttogta Ireth, és lopva letörte könnyeit.

Arwen ismét a medálért nyúlt. Két keze közé vette, majd lehunyta a szemét. Arca elsápadt, fájdalom suhant át rajta. Gyorsan visszaadta, majd csendesen megszólalt.

-         A tóban, a zuhatagnál fürödtek, amikor valamibe beakadt, és leszakadt. Ezért nem vette észre a közelgő veszélyt. Orkok támadtak a szüleidre, és ő, hogy apád el tudjon menekíteni téged, megpróbálta feltartóztatni a támadókat. Ekkor látta, hogy varázserejű medálja elveszett. Egy kard végzett vele…

Ireth szemét könnyek lepték el. Sosem mesélték mi lett az édesanyjával. Fájdalmába azonban öröm is vegyült, hiszem a lánc és a medál, ami egykor anyja nyakát díszítette, mostantól az ő védelmezője lesz.