Harcos Katalin: 9. A Nap és a víz ünnepe 2005. 05. 31.   A napok multával a szomorúság csak nem csökkent. Amíg Myra nap közben apjával az erdőt járta, vagy a tündékkel játszadozott, nem ért rá szomorkodni, de ha lementek a faluba, minden szánakozó arc, minden helyszín, ahol nemrég anyjával megfordult, mély sebet égetett a lelkébe. Legnehezebbek pedig az esték voltak. Ezüsthajú látta ezt, és szeretett volna segíteni, de nem tudta, hogyan? A megoldást végül a napokban visszatért Lúthien találta meg.   Ireth és Lúthien már régebben tervezték, hogy meglátogatják az erdőtündéket. Átkelnek Rhovanion erdőségein, túl a Bakacsinerdőn, és a Bakacsinerdő hegyein, egészen a Magányos hegy lábáig mennek, Ereborba, hogy az öreg tünde végre magához ölelhesse sosem látott unokáját. -         Mi lenne, ha Myra is velünk jönne? Tudom, hogy nem lesz veszélytelen az út… de itt maradni sem az. A gonoszság bárhol utolérhet… -         Előbb az Öreget kérdezzük meg – javasolta Ireth. Csak akkor szóljunk Myrának, ha az apjának nincs ellenvetése! Napokig készült szóba hozni a dolgot, de valahogy sosem találta alkalmasnak az időt rá. Aztán egyik este, amikor a forrásnál közösen vacsoráztak, maga Ezüsthajú hozakodott elő a problémájával: -         Azt hiszem, Myrának levegőváltozásra lenne szüksége… új helyekre, új élményekre, hogy ne folyton a múlton töprengjen. Nagyon szomorú az én Tündérkém… gyakran rossz álmok gyötrik…és ettől az én szívem is majd’ megszakad. – mondta bánatosan. -         Néhány nap múlva elindulunk Ereborba. Mi lenne, ha Myra is velünk tartana? – kérdezte Ireth kapva az alkalmon. -         Szó sem lehet róla! A múltkor utazás is tragédiába torkollt! Nekem már csak ő maradt. – válaszolta felindultan, és a szokottnál mogorvábban a férfi. Ireth nem erőltette, csupán annyit mondott: -         Kérlek, barátom, gondold meg! Tudod, hogy az életünknél is jobban vigyáznánk rá… és nem egyedül indulunk útnak, hanem erős kísérettel. A Lúthien kíséretét képező íjászok és a zöld tündék harcosai közül is elkísérnek néhányan. Ezüsthajú csak maga elé mormogott valamit, majd kis idő múltán mégis megígérte, hogy megfontolja az ajánlatot. Aznap nem is esett köztük több szó a dologról.   A kis ünnepség, amire egybegyűltek a forrás körül, a Nap és a víz ünnepe volt, amit a tavasz utolsónapja és a nyár első napja közti éjszaka ünnepeltek. Ilyenkor hajnalig ébren vannak, dúsan terített asztal mellett, víg dalokkal, mesékkel és táncokkal múlatják az időt, majd amikor az első napsugarak áttörnek a fák ágai közt, valamennyien egy himnusszal köszöntik a Nyár érkezését.   Naphimnusz   Mint aranyvirág, mely kelyhét kitárja, a horizonton a Nap felragyog, éltető fényét ontja a világra, s hunyorogva lesik a csillagok.   Melege átölel, sugara simogat… felélénkíti mind a színeket. A nyár édes napfénnyel hívogat, vad öröm járja át a szíveket.   Állj hát fel, s szemed fordítsd az égre! Köszöntsd most víg daloddal a nyarat! Zengj himnuszt a Nap dicséretére és fürdesd a napfényben arcodat!   Édes nektárral koccintanak, és az ital utolsó cseppjeit a földre loccsintva boldog napokat kívánnak egymásnak. Ezután valamennyien megmerülnek a tisztaság és az élet szimbólumaként tisztelt éltető forrásvízben, majd aludni térnek.   A tündék napok óta tanítgatták Myrát a szertartásra, a Nap himnuszra és az ünnepi táncokra, hogy velük ünnepelhessen, így most úgy vegyült el nyüzsgő vidám seregükben, hogy igencsak nehéz volt megtalálni köztük. Ezüsthajú mosolyogva nézte kislánya arcán a derűs mosolyt. -         Talán mégiscsak jó volna neki, ha elkísérné a tündéket Ereborba – gondolta. Ekkor lépett Lúthien az asztalához. -         Aiya, Ezüsthajú! Köszöntelek! Látom, Myrában gyönyörködsz… -         Üdvözöllek, Lúthien! Igen… Gyere, ülj le, és mesélj! Mikor akartok indulni? -         Holdtöltekor. Még 5 nap, és útra kelünk. -         Szerinted Myra biztonságban lenne veletek? Nagyon féltem őt… -         Megértelek, Barátom… de hidd el, velünk nagyobb biztonságban lesz, mint ha itt maradna. Nem tudsz örökké vigyázni rá… ráadásul mi sem leszünk itt, hogy gondját viseljük, ha a munkád távolra szólít. -         De az utak egyre veszélyesebbek… a homály terjed, és a fekete lovasok is mindig feltűnnek az éjszakában. -         Majd nappal haladunk, éjszakára pedig mindig biztonságos helyre húzódunk - mondta a tünde. Ezüsthajú elgondolkodott, majd alig hallhatóan maga elé suttogta: -         Hát legyen! Vigyétek magatokkal… Lúthien felállt. Elmenőben bíztatóan megszorította a férfi karját, majd mielőtt tovább lépett, egy futó csókot lehelt az arcára. Szemébe vidámság költözött. Tudta, hogy csatát nyert.   Hajnalban, miután az ünnepi szertartás véget ért, Lúthien és Ireth a vendégsátorhoz kísérte Myrát. A lányka szemeiben még ott csillogott a lelkesedés, hangjában vidámság rezdült. -         Ugye tudod, hogy néhány nap múlva Ereborba indulunk az erdőtündék egy távoli családjához? – kérdezte Lúthien. -         Igen. Ők is olyanok, mint az itteniek? Vagy inkább rád hasonlítanak? – kérdezte Myra. -         Hát… hasonlítanak is meg különböznek is tőlünk. Ugyan azt az ősi nyelvet beszélik, mint mi, és amiből mát egyre többet te is megértesz. Alkatra magasabbak és karcsúbban a zöldtündéknél. Megjelenésükben inkább ránk hasonlítanak, de a hajuk gesztenyebarna vagy vörös, szemük nem kék, hanem inkább smaragd zöld színben játszik. Ha Irethre nézel, fehér bőrüket, hajuk és szemük színét láthatod, de nála kecsesebbek. Kissé rátartiak… büszkék előkelő származásukra, de kedvelik a vendégeket, segítik az utazókat, nyitottak és kíváncsiak a világ minden titkára. -         Mivel foglalkoznak? -         Hegyek, rétek, vizek, fák és virágok őrei. De vannak köztük is harcos tündék. Ireth édesanyja közülük való volt. Bravúros ügyességgel bánnak a karddal, tőrrel, de az íjászatban is jeleskednek, bár nem olyan jók, mint a mi íjászaink. Viszont értenek a fegyver nélküli harchoz is. Ha akarod, velünk jöhetsz, és megtanítanak az önvédelemre. Meg arra, hogyan tájékozódj erdőben, réteken, ismeretlen tájakon, nappal a nap, éjjel a csillagok járásából. -         Hosszú az út odáig? – kérdezte a kislány a szemében felcsillanó kíváncsisággal. -         Gyorslábú lovakon, ha csak napvilágnál haladunk, akkor 3-4 nap az út. Myra elgondolkozott. Megszerette az ittenieket, és így apja közelében lehetett, de vonzotta a távoli, ismeretlen világ is. Az út gondolata egyszerre töltötte el szorongással, és különös vágyakozással. Vajon apja elengedné-e? Ezen tűnődött, amikor Ireth megszólalt. -         Édesapádat megkérdeztem… megengedi, hogy velünk tarts, ha kedved van hozzá. Myra hatalmas, elkerekedő szemekkel nézett föl. -         Te olvasol a gondolataimban? -         A tündék egy része még ma is tud telepatikus úton gondolatot cserélni… bár csak féltünde vagyok, ez a képesség valamennyire megvan bennem is. És benned is kissé… ha akarod, megtanítom, hogyan használd. Ha Lúthien húgom távol van, így beszélgetünk. De csak ritkán, mert nagyon fárasztó – mosolygott Ireth. Myra őszintén megszerette Lúthient, de valamiért újabban kissé idegenkedett Irethtől. Bár segítségét apja kedvéért elfogadta, mégsem kedvelte igazán. Jólnevelten, de kissé távolságtartóan köszönte meg az ajánlatot. -         Alszom rá egyet. Holnapra eldöntöm, hogy mit teszek. Most csendes álmot kívánok nektek! – szólt és nagyot ásítva a sátorba lépett. -         Neked is csendes álmot! – intettek búcsút neki a tündék.   Dél tájban futár érkezése verte fel az erdő csendjét. Riadt arcú zöldtünde kísért a palota előtti tisztásra két állig felfegyverzett, porlepte ruhás törpöt. Pillanatok alatt köréjük sereglettek a többiek. Álmos arcú, kócos fejek tűntek föl minden felé, hamarosan megtelt a kis tér. A zöldtündék 3 tagú tanácsa és Lúthien üdvözölte az érkezőket. -         Béke és barátság köszöntsön hajlékotokba! Mi járatban vagytok? Segíthetünk valamiben? -         Szürke Gandalf hívására indultunk el, de utunkat folyton keresztezik a fekete lovasok. Tegnap egy kőrakás mögött megbújva véletlenül kihallgattuk őket. Nem sokat lehetett érteni sziszegő beszédjükből, de azt kivettem, hogy a Megyét,  Zsákos Bilbó nevét és az EGY GYŰRŰ-t emlegették… -         Zsákos Bilbó? A félszerzet? – hallatszott mindenfelől a kérdés. -         Mégis igaz a mendemonda? Megtalálta, és őrzi a Hatalom Gyűrűjét? – sugdolóztak. A tanács vezetője felállt. Egy intésével elhallgattatta a nyüzsgő, sutyorgó sokaságot. -         Halljuk a követeket! – szólt határozott hangon. - Mi a feladatotok? Gandalffal miért kell találkoznotok? – fordult a törpök felé. -         Völgyzugolyba, Elrond Úr házába, a  NAGY TANÁCSRA vagyunk hivatalosak, ahol megnézik a gyűrűt, és döntenek a sorsa felől. -         Akkor hát minden segítséget megkaptok. Ma már ne induljatok tovább, mert sötétedés előtt nem jutnátok messzire. Holnap reggel néhány lovas fegyveresünk elvisz benneteket a következő biztonságos pontig. Addig pihenjetek. Mindjárt gondoskodunk az ellátásotokról. A törpök nehezen tudták a tündékkel szembeni ellenszenvüket leplezni, de el kellett ismerniük, hogy udvarias és segítőkész vendéglátók. Amikor aztán felállították a nekik szánt vendégsátrakat, és terített asztal, sőt még illatos bor is került eléjük, egészen megenyhültek. Bár az őket mustráló kíváncsi arcok kissé bosszantották a jövevényeket, mégis békésen telt az este. Miután jóllaktak, mesélni kezdtek. Előbb kincset rejtő bányáik csodás tárnáiról, a kincset őrző sárkányról, a törpkovácsok művészetéről, majd feldúlt házakról, megkínzott, vallatott lakóik szenvedéseiről, orkok garázdálkodásáról, nazgulok rémítő vijjogásáról, és a növekvő félelemről, ami tanyát vert emberek és törpök szívében egyaránt. Az arcok elkomorultak, és ezen az estén senkinek nem volt kedve énekelni. A tündék csendben bújtak meg védelmet nyújtó otthonaikban. De meddig lesznek még biztonságban? Mindenkit ez a kérdés foglalkoztatott. Szinte kézzel fogható volt a szétáramló szorongás.   A harmattól csillogó kora hajnal már ébren találta a vendégeket és vendéglátóikat egyaránt. Felszerszámoztak négy gyorsjárású kancát, útravaló csomagokat és néhány hasznos apró ajándékot csomagoltak a vendégeknek, majd felsegítették őket a lovakra egy-egy tünde mögé. Apró termetük miatt ugyanis nem tudták a magas lovakat egyedül megülni. Zúgolódva bár, de elfogadták a segítséget. Váltott lovakkal mennek majd, hogy biztosan időben megérkezzenek a Ködhegységet keresztező Ó-útnál lévő őrhelyig, ahol már más tündék várják őket.   Kissé felzaklatták az események Ezüsthajút. Elbizonytalanodott a riasztó hírek hallatán, de mikor Myra feltette a kérdést, hogy elmehet-e Ereborba, látva lánya izgalomtól piros arcocskáját végül mégis igent mondott. Megkezdődött hát a készülődés. Minden útipoggyászról a tündék gondoskodtak Myra számára, hiszen befogadták, kishúguknak tekintették őt. Ruhái, tündeköpenye és elemózsiás tarisznyája már készen állt, csak megfelelő lovat kellett választani a leányzónak. Szerencsére csecsemő kora óta rajongott az állatokért, és szinte előbb tanult meg lovagolni, mint járni, ezért a lovaglás nem okozott gondot számára. Ez megkönnyítette a dolgukat. Koradélután kivitték magukkal Myrát a lovak legelőjére, egy tágas, napsütötte tisztásra, és megmutatták, melyik csikók közül választhat. Myra bement az állatok közé. Simogatta őket, ismerkedett velük, majd egy karcsúlábú, kétéves sárga, csillagos homlokú kancára esett a választása. -         Csillagfény a neve – mondták. Ügyes vagy. Ő a legjobb a fiatalok közül. Myra átölelte a ló nyakát, lehunyta a szemét, és mélyen beszippantotta az állat fűszeres illatát. A ló szemében bizalom csillogott. Elfogadta ifjú gazdáját. -         Szépséges Csillagfény! Te leszel a legjobb barátom. – súgta a fülébe, majd megmarkolta a ló szőke sörényét, és a hátára vetődött. – Megismerkedem vele közelebbről – szólt vissza a tündéknek, és belevájta sarkait a ló véknyába. Könnyed, táncos léptekkel, szinte eggyéforrva léptettek és száguldottak a tisztáson körbe-körbe, míg rá nem untak a játékra. Végül Myra boldog mosollyal búcsúzott új barátjától. Már előre örült az utazásnak, amikor reggeltől estig együtt lehetnek.   Végül felvirradt az indulás napja. Még alig pitymallott, amikor útrakészén a forrásnál gyülekeztek. Lúthien, Ireth és Myra mellett négy felfegyverzett tündeharcos is késyen állt: ketten Lúthien kísérői, ketten pedig a zöldtündék közül. Ezüsthajú is ott állt, és néhányan még, akik ragaszkodtak, hogy reggel mondjanak Istenhozzádot az útrakelőknek. -         Kísérjen utatokon szerencse! – hangzott a szokásos búcsúzás. -         Vigyázz magadra Myra! – ölelte magához még egyszer lányát az Öreg, és csókot nyomott a homlokára. Irethtől és Lúthientől is elköszönt, és utoljára a lelkükre kötötte, hogy legyenek óvatosak, aztán sietve búcsút intett nekik. Megindultak az erdei ösvény felé, amelyen nem sokkal ezelőtt Myra és Marionell keresésére indultak. Elöl a két íjász ment, mögöttük a két tünde Myrát közrefogva, majd a két zöldtünde harcos zárta a sort. Később, amikor beszűkült az ösvény libasorba rendeződtek. Az erdő széléig szinte szótlanul haladtak. Csak a fák közül utánuk kiáltott búcsúszavak hallatán álltak meg egy pillanatra, és integettek, majd szapora ügetésre váltottak, és a Bakacsinerdő fái alatt, lehetőleg mindig takarásban igyekeztek a keresztút felé. Délben rövid pihenőre megálltak, ettek és felfrissítették magukat a kis forrásnál. Megitatták lovaikat, és legelni engedték őket, aztán sietve folytatták útjukat. Ahogy közeledtek a barlanghoz, amiben hosszú szenvedésteli napokat töltött a kislány, úgy komorult el az arca, és hízott benne egyre a szomorúság és szorongás. Ireth észrevette, és közelebb léptetett hozzá. -         Sajnos a mai éjszakát a barlangban kell töltenünk, mert nincs semmi más hely, ahol meghúzhatnánk magunkat éjszakára. -         Tudom… de félek – suttogta a kislány, és hatalmas könnycsepp gördült végig az arcán. Ireth megsimogatta a fejét, és halkan odasúgta: -         Mindjárt odaérünk. Gyere, szedjünk virágot… -         Jó – mondta Myra, és lehajtott fejjel előrelovagolt. Magára akart maradni a gondolataival. Ireth és Lúthien kellő távolból követték. Mikor a barlanghoz értek, látták, hogy háborítatlan, minden úgy van, ahogy korábban hagyták. Ez megnyugtató volt. A lovakat a belső sziklacsarnokba vezették, lemálházták, majd a tündék nekiláttak táborhelyet készíteni. A három nő a patak közelében nyíló virágokból színpompás csokrokat kötött, hogy elhelyezhessék az emlékezés virágait a barlangban. Mire rájuk esteledett Myra is megnyugodott. Az első éjszakát nyugalomban töltötték.