Harcos Katalin:

5. Valami titok lappang…

2005. 04. 11.

Teltek a napok, és Ezüsthajú családjáról semmi hír nem érkezett. Ahogy közeledett a megbeszélt időpont, amire várható volt visszaérkezésük, úgy növekedett a várakozókban a feszültség. Egy nap aztán egy fáradt vándor tért be a falubeli ivóba, és rémítő híreket hozott.

-         Farkas falkák garázdálkodnak, és támadnak meg magányos utasokat, másutt orkok csoportjai lesnek a vándorokra. Foglyul ejtik őket, kínzással vallatják: nem hallottak-e egy különleges gyűrűről, nem ismernek-e egy Zsákos nevű hobbitot? Senki ne induljon egyedül és fegyvertelenül útnak!

-         De hát mit tudhat egy kis otthonülő mitugrász egy ilyen Gyűrűről? – kérdezték többen is…

-         Állítólag valahogy hozzá került. Talán valahol elrejtette. Mindenesetre tudnia kell róla valami nagyon fontosat – mondta a vándor.

-         Én régebben hallottam egy Bilbó (1) nevű gyaplábúról, aki szokatlanul messzire elkószált a Megyétől, és különös kalandokba keveredett. Hosszú ideig néhány törppel rótta az utakat. De hogy Zsákos lenne? Azt nem tudom… – mondta egy torzonborz figura maga elé meredve.

-         Na, komám, akkor felejtsd is el gyorsan, ha nem akarod, hogy azok a fekete lovasok fogjanak vallatóra!

-         Jó-jó! Hát mondom, hogy nem Zsákos volt… és különben is… én semmiféle gyűrűnek hírét sem hallottam! – fújt visszavonulót megszeppenve a kócos öreg.

Ekkor megcsikordult a kocsma ajtaja, és gombával megrakott hátizsákjával Ezüsthajú lépett a helyiségbe. Alighogy betette az ajtót maga mögött, már ott is állt előtte Murci, a rózsás orrú, pocakos csapos.

-         Hozott a Jószerencse, Remete! Mit hoztál? – kérdezte.

-         Gyönyörű vargányát. Nézd csak, mennyi! És mind hibátlan! Ez ám a finom csemege!

-         Látom már, holnapra nyúlbecsinált lesz gombával… mindet átveszem. Gyere, igyál egy mézsört!

-         Köszönöm, elfogadom. Aztán mi hír járja?

-         Kérdezd azt a porlepte ruhájú vándort, aki a benyílóban épp vacsorázik! Nem túl szívderítő, amit hallani fogsz tőle…

Ezüsthajú a benyíló felé fordult, és a sűrű pipafüst függönyén át megpillantotta az asztalnál falatozó alakot. Körülvette a falusiak kis csoportja, és alig hagyták enni. Folyton újabb kérésekkel zaklatták. Az Öreg letette a nagy adag gombát, majd kezében a korsó sörrel leült egy közeli asztalhoz, és hegyezni kezdte a fülét. Hamarosan a legfontosabb híreket kihámozta az elejtett szavakból. Mikor aztán a vándor befejezte nagy keservesen vacsoráját, Ezüsthajú az asztalához lépett, és üdvözölte.

-         Mi jóban jársz erre, Antemion? – kérdezte a kószát.

-         Barátom! De jó, hogy látlak! - Ölelte át férfiasan a vendég.

-         Nem hallottál valamit az enyéimről? Hetek óta várom az üzenetüket, de semmi nem érkezik. Pár nap, és haza kéne érkezniük, de már nagyon aggódom értük.

-         Hát… gyere, üljünk le…

-         Csak nincs valami baj?

-         Nem tudom. Csak annyit, hogy a városban pont azt kérték, érdeklődjem meg, ha erre járok, miért nem ment a hívásra beteg édesanyjához az asszonyod? Mert máig nem érkezett meg…

Ezüsthajú elsápadt, és egy pillanatra megfordult vele a világ. Belényilallt az aggodalom.

-         Mi történhetett? Merre lehetnek? Hiszen hetekkel ezelőtt útnak indultak! Holnap reggelre mindent összekészítek, és a keresésükre indulok. – határozta el máris.

-         Idefelé kérdezősködtem. A Fangorn (2) szélén, a város felé vezető úton még látták őket. De a nagy keresztúthoz már nem érkeztek meg. Valahol arra kell keresned a nyomukat.

-         Köszönöm barátom! Máris megyek, és készülök az útra. Holnap indulni szeretnék.

-         Nézz be, mikor útra kelsz! Csatlakoznék hozzád! Segítek a keresésükben. – szólt utána Antemion.

Ezüsthajú hálásan nézett vissza a kószára. Némán búcsút intett, eltette a fizetséget, ami a gombáért járt, majd vett néhány dolgot az útra, és sietve távozott.

Estére Ezüsthajú mindent összecsomagolt, és elrendezett a ház körül. Állatainak gondozását a tündékre bízta a távolléte idejére, majd megkereste Irethet.

Amint a féltünde meglátta barátja zaklatott arcát, máris tudta, hogy rossz híreket kapott.

-         Mi történt? – sietett elé.

-         Nem érkeztek meg a városba! A Fangorn széléig baj nélkül eljutottak, de aztán nyomuk veszett. A nagy keresztutat már nem érték el…

-         Megtaláljuk őket! Veled megyek, és kérem Lúthien és a tündeharcosok segítségét is. Máris üzenetet küldök a leggyorsabb szárnyú galambommal.

-         Antemion is csatlakozik hozzánk. Holnap délelőtt szeretnék indulni.

-         Mire a Nap eléri a Nagy Tölgy csúcsát, készen leszek – szólt Ireth, és elsietett a galambdúc felé.

Gyönyörű fehér madarai közül kiválasztott egyet, amelyiknek mintha nadrágja lett volna a lábán, úgy sűrűsödtek lent a tollai.

-         Gyere Gyorsröptű! Segíts nekem! – suttogta, míg a hamarjában megírt üzenetet a lábán lévő kis gyűrűbe helyezte. – Aztán vigyázz magadra!– szólt.

Ireth megpuszilta a hófehér galamb fejét, majd magasba emelte, és feldobta a levegőbe. A madár búcsúzóul egy kört írt le a feje fölött, aztán nyílsebesen szállni kezdett Lúthien otthona, az Aranyerdő felé.

-         Óvatos légy, és hamar célhoz érj! – kiáltott utána a féltünde.

Közben az erdőben megbolydult az élet. A zöldtündék segítettek a készülődésben. Lembasz csomagocskákat készítettek (zöld levelekbe takargatták a tündekenyeret, hogy megőrizze a frissességét), gyümölcsöt, némi édességet, de még pecsenyét is csomagoltak az élelmiszerek közé, majd átnézték Ireth útiköpenyét, hogy nincs-e rajta valami javítanivaló. Az egyik levélformájú csatocskát meg kellett erősíteni, másik szélén meg kellett varrni egy elfeslett varrás mentén… valószínűleg legutóbb egy ágba beakadhatott.

Egy nagyobb köpenyt Ezüsthajúnak is előkészítettek, hogy baj esetén rejtőzködni tudjon, (3) Irethnek pedig puhatalpú, könnyű járást biztosító csizmát, testhez simuló nadrágot, fehér inget és kényelmes kabátkát. A díszes markolatú kis tőr és a napkorongokkal díszített öv is a ruhakupac tetejére került… majd mellé a tarisznya, az elemózsia és a kulacs számára.

Lassan minden elcsendesedett, csak a halkan kopogó esőcseppek zizegtették a leveleket. Aki csak tehette, hamar aludni ment, hogy korán reggel frissen álljon készenlétben, hátha még valamiben segíthet. Az őrök elfoglalták helyüket a fákon, és vigyázták a leszálló sötétségben a tündék álmát.

A palota felől halk énekszó hallatszott:

Tündeszárnyon jön az este.

Álomport hint a szememre,

párnám szövi holdsugárból,

csodát ígér más világból.

Beburkol bársonyba csendben

ebbe a szép bűvöletben,

s úgy ringat el tündérszóval,

szava oly halk, mint a sóhaj.

Éji tündém szárnya lebben,

álomtáncba csábít menten,

de elillan akkor zordul,

ha hajnali harang kondul.

Ireth énekelt, dalát halk lantpengetéssel kísérve.

A komor felhők közül néha kikandikált a hold keskeny sarlója, máskor a csillagok incselkedtek halvány árnyékokat rajzolva a tisztásra. A távolból, időnként vészjósló, elnyújtott farkasüvöltés hangját hozta az éjszakai szél…

Reggel amint a felhők rózsaszínre váltak, megindult a sürgés-forgás a fák közt, és a tisztáson. Izgatott sugdolózás hallatszott mindenfelől.

-         Ki csatlakozzon az útra kelőkhöz? – tanakodtak.

-         Köszönöm, testvéreim – vágta el végül a vitát Ireth. – Ezüsthajú, egy kósza és én épp elegen leszünk. Ha túl nagy csapat indul útnak, csak felhívnánk magunkra a figyelmet…

-         De hát…

-         Semmi de! Köszönöm a segítségeteket. Rátok itt lesz szükség! Őrizzétek az erdőt, gondozzátok az állatokat, és gondotok legyen az utazók biztonságára is! Nehogy orkok garázdálkodjanak a fáink alatt! Bűbájjal, és fegyverrel is védjétek az utakat! És a kémekre különösen ügyeljetek! Ha valami fontos dolog történik, küldjetek utánunk hírnököt! De csak, ha valóban fontos, mert maga a hírnök is ránk irányíthatja a kémek figyelmét!

Az álmos napsugarak még csak a Nagy Tölgy alsó ágait csiklandozták, amikor Ezüsthajú megérkezett. Aggodalmában szokatlan türelmetlenséggel toporgott a forrás körül. Szíve szerint máris indult volna.

Hamarosan Ireth is kilépett a tisztásra, teljesen menetkészen.

-         Szép reggelt Barátom! – köszönt, de arcán a halvány mosoly feszültségről árulkodott.

-         Neked is, Húgom! Látom, készen vagy. Akár indulhatunk is?

-         Csak megtöltöm a kulacsot, és máris mehetünk.

Néhány perc múlva már az erdő egyik ösvényén siettek. Azon, amelyik Ezüsthajú kalyibájához vezetett. A fészer mellett hosszú száron két gyönyörű ló harapdálta a harsogóan zöld füvet. Táncos, a robosztus testű fríz Ezüsthajú kedvence volt. Zömök termetét meghazudtolóan fürge és kecses mozgású állat, egyben kitartó, és hűséges társ. A másik egy almásderes kanca… Ireth nem ismerte.

-         Hát ő? – kérdezte, az állat felé biccentve.

-         Lovasvégről kaptam. Az egyik legkiválóbb ló. A híres Keselyüstök vérvonalából való. Sebes, mint a szél. Alig van paripa, amelyik felvehetné vele a versenyt. Szellőláb a neve.

Ireth odalépett a gyönyörűséges kancához. Átölelte a nyakát, homlokát a homlokához simította, egyenesen a ló hatalmas szemeibe nézett, és kedvesen, suttogva kérdezte.

-         Lennél a társam, Szellőláb? A hátadra vennél?

Rövid ideig csak a ló szuszogása hallatszott, majd egy nagy sóhajjal az állat hátrébb lépett. Még egyszer végignézett a lányon, aztán kissé nedves, selymes orrát az arcához dugta, és halkan egy rövidet nyihogott.

-         Köszönöm. – szólt Ireth.

Megragadta az állat nyakát és sörényét, nagy lendületet vett, és a hátán termett.  Egy-két pillanatig kissé idegesen toporgott Szellőláb, de egy simogatás, és néhány fülébe suttogott kedves szó után megnyugodott, és elfogadta utasát. Nyereg és szerszámok nélkül, egyenrangú társakként indultak el a nehéznek ígérkező úton. Ireth átvette a ló mozgásának ritmusát, szinte egyé forrt vele. Ettől a perctől örök barátok lettek, olyanok, akik szavak nélkül is tökéletesen értik egymást.

Ezüsthajú Táncos nyergéből, kíváncsian nézte a jelenetet, ami még az ő aggodalmas arcára is mosolyt varázsolt néhány pillanatra. Bár még mindig nem érte el a fák koronájának csúcsát a nap, szapora léptekkel indultak a falu felé.

***

Ez alatt a Fangorn erdőség egyik rejtett szegletében, a Bánat szikla hasadékából kiinduló föld alatti barlang egy távoli, félreeső járatában két törékeny alak pihent a nedves köveken, összebújva. Szemük már hozzá szokott a sötétséghez, de legyengült, éhségtől sanyargatott testükből az erő egyre inkább kiszállt. Reményüket már majdnem teljesen elveszítették.

Hetek óta bolyongtak a föld alatt, kijárat után kutatva. Ruhájuk az örökös nyirkosságtól átnedvesedett, mindketten köhécseltek. Élelmük napokkal ezelőtt elfogyott. Szerencsére a sziklák közt csobogó, jéghideg vizű patakocska legalább ivóvizet biztosított számukra…

Marionell és Myra voltak. Ezüsthajú asszonya és leánykája.

***

Az előző esti eső után verőfényes napsütés kísérte a faluba vezető úton a lovasokat. A bozótos felőli rövid úton hamarosan megérkeztek az ivó elé. Egy zömök, ikszlábú asztal mellett szalonnás-gombás tojást reggelizett Antemion. Szemmel láthatólag már útra készen állt, csak a várakozás perceit ütötte el a messzire illatozó finomság elfogyasztásával. Bal keze mellett nagy kupa vörösbor kínálgatta magát…

-         Köszöntelek, Szép Hölgy! Téged is Barátom! – üdvözölte az érkezőket.

-         Neked is szép reggelt Antemion! Látom, az étvágyad rendben van… mosolygott Ezüsthajú, majd nyergéből leszállva kezét nyújtotta Irethnek.

A féltünde egy kecses mozdulattal lecsusszant lova hátáról, és kedvesen biccentett a kósza felé.

-         Ireth ar Feiniël vagyok, a féltünde. Segítek barátunknak… így hát hárman megyünk. De ha minden rendben van, nemsokára Lúthien Lúinvë is csatlakozik hozzánk, és talán 1-2 tündeharcos.

-         Örülök – válaszolt egyszerűen a kósza, és a felé nyújtott apró kéz után nyúlt. – Antemion (4)vagyok, a kósza…

A férfi kis időre szemét az előtte álló szépségen felejtette. Sötét, vállára omló haja, meleg barna szeme, és finoman metszett vonásai különös hatással voltak Irethre.(5)  Mintha valahonnan régen ismerné… de tudta, hogy lehetetlen. Sosem találkoztak korábban.

Antemion odalépett a lovához, meghúzta a nyeregtáska szíját, majd lóra ült. Hosszú lábú, kecses tartású kese lován délcegen hatott. Holdsarló, nevét a homlokán lévő fehér folt formájáról kapta. A hatalmas szemű, kedves arcú paripa nem lehetett több 3 évesnél… Búcsút intettek az ivóból kisereglő falusiaknak, és sietősen elügettek.

A legrövidebb utat választották. Nemsokára elhagyták a falut, és körülvette őket az erdő csendje. 

Alig szólaltak meg.  Mindegyikük saját gondolataiba merült, és csak néha vonta magára a figyelmüket a fák közé különösen betűző napsugár, vagy a sűrűben mozgó vadak felbukkanása. Itt látszólag nyoma sem volt még a gonoszságnak.

Megállás nélkül haladtak, egészen a Fangorn erdőség azon pontjáig, ahol utoljára látták Ezüsthajú hozzátartozóit. Eddig Antemion vetette őket.

-         Idefelé itt találkoztam két erdésszel, akik emlékeztek rájuk. Sietősen haladtak, és tőlük kértek útbaigazítást, hogy az amott látható útelágazásnál melyiken érik el leghamarabb a keresztutat.

-         És melyiken mentek tovább?

-         Makkos gazda szerint a középsőn. Bár az a legrövidebb, mondták, hogy az a veszélyesebb út. A bal hosszabb, de biztonságosabb lett volna… mégis – talán a közeledő este miatt – a középsőn indultak el.

-         Akkor mi is arra térünk rá. – döntött Ezüsthajú.

Mostantól figyelmüket az útra és a környező fákra, bokrokra fordították. Reménykedtek, hogy valami apró jelre akadnak, amiből következtethetnek arra, ha esetleg letértek az ösvényről. Lassan, figyelmesen haladtak. A növényzet, vagy letaposott föld már rég elfelejtette a nyomaikat, mégis bíztak benne, hogy előbb-utóbb valami használható nyomra bukkannak.

Ireth lehunyta a szemét, és megpróbálta érzékelni őket, de túl régen jártak erre… mégis, valami távoli érzés azt súgta neki, hogy közelednek feléjük. Tudta, hogy bajban vannak, és segítségre várnak.

-         Valahol, az erdő mélyén megtaláljuk őket. Élnek. – Mondta bíztató pillantás kíséretében.

-         Érzed, merre kell mennünk? - kérdezte Antemion.

-         Nem… még messze vannak. De figyelek, és megpróbálom megtalálni őket.

Nem sokára egy kissé kiszélesedett az út, és a kis tisztáson dulakodás nyomaira bukkantak. Hatalmas lábnyomok taposták le a növényeket, maradandó károkat okozva, a környező bokrok és fák letört gallyai is arra vallottak, hogy valami történt itt korábban.

-         Nézzétek! Ezek orkok voltak! Verekedtek. Némelyik levélen még feketén virítanak a rászáradt vércseppek.

-         Vajon min kaphattak hajba?

Alaposan körülnéztek a környéken, és az egyik ágon egy köpenyből kiszakadt szövetdarabkára bukkantak.

-         De hiszen ez Myra köpenyéből való! Megismerem! – mondta Ezüsthajú.

-         Akkor valószínű, hogy az orkok miatt itt tértek le az útról… és nézzétek csak! Arra mentek! – mutatott előre Antemion, és távolabb, a földön, egy, a bokor alatt megbújó kulacsra mutatott.

Keskeny vadcsapás nyílt arra… azon indultak tovább libasorban, mert a sűrűben, ebben az irányban másként nem haladhattak. Tehát szerencséjük volt, mert már tudták, merre menekültek. A növények nem utaltak arra, hogy üldözték volna őket, mégis összeszorította a szívüket az aggodalom.  A fák közé egyre laposabb szögben hatoltak a napsugarak, és lassan köréjük lopódzott a szürkület.

-         Éjszakára be kéne húzódnunk valahová! – szólt Ireth.

-         Jó félórányira ide van a Bánat-szikla. Annak a hasadékában, biztonságban tölthetnénk az éjszakát – javasolta Antemion.

-         Remek. Talán ők is oda igyekezhettek… mintha erősebben érezném a jelenlétüket egy ideje…

Amennyire a szűk ösvény engedte, megszaporázták lépteiket, és némán haladtak tovább. Mire az ég elszürkült és a felhők mögött kigyulladtak az ég apró lámpásai, elérték a hatalmas sziklatömböt, mely egy bánattól roskadozó emberi alakra emlékeztette a szemlélődőt. Közepén keskeny, de mély hasadék húzódott, de a hasíték jó részét a környező növényzet eltakarta a bámész pillantások elől. Csak az vehette észre, aki tudta, hogy ott van.

-         Na, akkor itt letáborozunk. Itt töltjük az éjszakát, és reggel akár az első napsugarakkal tovább folytathatjuk a keresést. - szállt le lováról Antemion.

Ezüsthajúnak az egész úton alig lehetett hangját hallani. Most is némán vezette hátasát a hasadékhoz, és arcáról egy pillanatra sem tűnt el az aggodalom árnyéka. Ireth követte barátját a szikla belsejébe. A szűk, hosszú folyosón átkelve egy kiszélesedéshez értek, ahová már alig jutottak el a lenyugvó nap sápadt sugarai. Itt tűzrakás nyomaira bukkantak.

-         Talán ők is itt éjszakáztak… suttogta gondterhelten maga elé Ezüsthajú.

Lemálháztál a lovakat, majd zabostarisznyát akasztottak a nyakukba. Ők egy kis lembasszal ütötték el éhüket, és forrásvízzel oltották szomjukat, aztán pokrócaikra heveredtek, és magukra terítve köpenyüket nyugovóra tértek.