6. Álom és valóság…

2005. 04. 14.

A fárasztó nap után a két férfi hamar álomba merült. Ireth a lova mellé terítette a pokrócát, és kicsit távolabb vackolódott el a takarón. Lehunyta a szemét, és megpróbálta kiélesíteni az érzékeit. Ellazította az izmait, és lélegzését lelassítva erősen koncentrált. Úgy érezte, mintha a testét körülvevő energiaburok fokozatosan tágulni kezdett volna… egyszerre, mintha fény gyúlna: megérezte Lúthien jelenlétét a tudata határán. Érezte, értette a gondolatait.

-         Megérkezett a galambod, Ireth. Úton vagyok. Holnap elérjük a keresztutat. – érkezett az üzenet.

-         Gyere tovább. A Bánat-szikla barlangjában éjszakázunk. Több nyom is arra utal, hogy itt jártak. Reggel átkutatjuk a környéket. Érzem, hogy erre vannak valahol…

Valami fertelmes bűz áradt be ekkor a barlang bejárata felől, megzavarva a féltündét a koncentrálásban. Ekkor már meghallotta a kint csosszanó, közeledő otromba léptek zaját is.

-         Okok! Ébredjetek! – riasztotta társait, és megragadta az övébe tűzött tőr markolatát.

Ekkor már érezte, hogy a nyakában lévő medál egyre jobban átforrósodik, és látta, hogy lüktetve, kékes fénnyel világítani kezd. Ezüsthajú és Antemion egy pillanat alatt talpon voltak. Kezükben éles fegyver csillogott, arcukon elszántság vert tanyát.

-         Fogd a lovakat, és vezesd őket beljebb a barlang védettebb részébe! Talán találsz még parázsló ágat a hamuban. Vedd ki, az majd világít! – kiáltotta oda Ezüsthajú a lánynak, miközben harcias testtartással elállta a szűk bejáratot

-         Kialudt a parázs… - mondta Ireth – de mintha amott néhány félig égett fáklyát láttam volna a fal tövében.

Előre hajolva, kezeivel maga előtt kaszálva indult az említett hely irányába. Hamarosan valóban megakadta a keze valamiben. Négy fáklyát talált. Kettőt már használt valaki, de kettő tapintásra újnak tetszett. Amint óvatosan felegyenesedett, hogy elővegye a tarisznyájából Boridurtól, a törptől kapott tűzszerszámát, egy ponton léghuzat csapta meg az arcát.

-         Tehát valahol a közelben másik kijáratnak is kell lennie… - gondolta, majd fürgén megindult a barlang belseje felé, maga előtt terelve, és gyorsabb járásra ösztökélve a lovakat, mert a háta mögött egyre erősebb lett a zaj.

Épp hogy befordult a lány a kanyarulatnál, amikor összecsaptak a férfiak az első támadóval. Hatalmas termetű, torz teremtmény zárta el a bejárat felől eddig beosonó éjszakai derengést. Egy pillanatra úgy tettek, mintha megfutamodnának, majd visszafordulva együttesen elsöprő támadást intéztek a behatoló ellen. Szikráztak az egymásnak feszülő kardok, dübögtek a léptek… Antemion egy hirtelen kecses mozdulattal tövig mártotta fegyverét az ellenség testében. Ezüsthajú ekkor a közeledő újabb ork felé fordult, és hatalmas üvöltéssel tört rá a meglepődött ellenségre. Feje felett magasba emelte csillogó kardját, majd iszonyú erővel lesújtott. Egy furcsa szörtyögő hang hallatszott hirtelen, majd a földön tovagördülő levágott fej okozta tompa puffanás. A behemót test még lépett egyet előre, majd a poros földre rogyott, maga alatt egyre növekvő vértócsát hagyva. Most látszott csak mekkora erő lakozik Ezüsthajúban! Egyetlen suhintással szinte kettészelte a fölé tornyosuló hatalmas támadót.

Hirtelen csend lett. A két felhevült férfi fegyverrel a kézében mozdulatlanná merevedve fülelt. Várták a következő ellenséget, de semmi sem mozdult a közelben. Csak egy őrjárat előfutárai, vagy kémek lehettek. Már épp szólni akartak Irethnek, hogy előjöhet, amikor a lány alig hallható lépteivel kilépett a sziklák takarásából. Kezében égő fáklyával megállt mellettük. A két ork torz maradványainak látványától megborzongott. Undorító látványt nyújtottak.

-         Itt nem maradhatunk. Úgy látszik, mióta erre jártak, figyelik ezt a helyet… - gondolkozott hangosan Ezüsthajú.

-         Lehet, hogy még mindig a barlangban vannak – szólt a lány, hányingerrel küszködve – egyre erősebben érzem a jelenlétüket. Holnap délelőtt Lúthien is megérkezik. Üzentem, hogy jöjjön ide a sziklához. Akkor lemerészkedhetünk a barlangba. Bár… valahol kell lennie másik kijáratnak is. Érzem a léghuzatból…

A rövid, de annál hevesebb csata feldúlta a barlang eddig pihenőhelyül szolgáló részét. Egy pokróc is odaveszett… átitatta az egyik hulla kiömlő vére. Úgy döntöttek, beljebb húzódnak, és felváltva őrködve töltik az éjszakát. Ireth bevezette őket a barlang mélyebben fekvő termébe. Innét 7 vágat indult a hegy gyomra felé. Reggel eldöntik, melyiken kezdjék a keresést.

Egy védettebb zugban ismét elhelyezkedtek, majd lefeküdtek. Ireth vállalta az őrködést éjfélig, majd Antemion következett, végül Ezüsthajú. Az éjszaka hátralévő részében már nem történt semmi említésre méltó.

***

Lent, a barlang mélyén, az örökös sötétségben nem lehetett érzékelni a napszakokat, ennek ellenére a kőrengeteg foglyai is aludtak összeölelkezve, a száraz sziklapárkányon. Testükkel melengették egymást, és szeretetük biztosította a reményt számukra.

Myra álmában összerezzent. Apját látta hatalmas orkokkal küzdeni, majd egy kis csapatot, amint fáklyafénynél mind beljebb lopakodnak a föld alatti világba. Elől egy hosszú, fehér ruhás tünde lépkedett, valami fényes tárgyat tartva a tenyerén… Tudta, hogy őket keresik.

Hirtelen felriadt. Váratlan mozdulattal felült, amire anyja is kinyitotta a szemét.

-         Mi a baj, kicsim? – kérdezte gyenge, elhaló hangon.

-         Tarts ki mami! Jönnek értünk! Már keresnek. Érezem… TUDOM! – mondta egyre magabiztosabban.

Marionell lemondóan legyintett. Ha ránk is találnak… nekem már mindegy…

Ismét köhögött. Nehezen vette a levegőt, és rohamosan gyengült. Napokkal az élelem elfogyása előtt már nem evett. Titokban a maga részét is a lányának adta, de elhitette vele, hogy ő a saját részét már korábban megette… míg Myra aludt…

A lány ülve maradt. Ölébe vette anyja fejét, és halkan dúdolni kezdett egy altatót. Azt, amivel gyerekkorában gyakran álomba ringatták.

Szíve teli volt szorongással és aggodalommal, de befészkelte már magát a lelke legmélyére a remény is. Érezte, hogy hamarosan vége a megpróbáltatásoknak…

***

A belső barlangba egyetlen halvány fénysugár talált csak utat magának, jelezve, hogy közeledik a reggel. Az éjszakai csetepatétól még mindig mocskosan Ezüsthajú nyújtózott egy hatalmasat, és a bejárat felől áramló friss reggeli levegőt mélyen beszívta. Már néhány órája ő vigyázta társai álmát. Kiment a Bánat-szikla hasadékához, és óvatosan kikémlelt. Minden mozdulatlan volt még, csak néhány madár tollászkodott a fák lombja közt, vagy fürdött a harmatlepte fűben. A közelben víz csörgedezett, ide hallatszott a kis patak vizének csobogása.

Ezüsthajú visszament az első táborhelyhez. A két ork maradványait behúzta egy mélyedésbe, és köveket hordott rájuk. Igyekezett eltüntetni a tegnap éjjeli dulakodás nyomait. Végül egy faággal fel is söpörte a talajt, eltüntetve a hatalmas ork lábnyomokat. Már semmi nem utalt a csatára. Ekkor újra meggyőződött róla, hogy minden csendes, majd lesétált a patakhoz. Felsőruháit levéve alaposan megtisztálkodott, végül véráztatta ingét is kimosta. Visszafelé egy öl gyújtósnak való ágat is szedett, és tüzet gyújtott. Az ingét egy sziklaperemre terítette a tűz közelében, egy edényben pedig vizet forralt. Beleszórta a vízparton talált kakukkfű és menta leveleket. Mire felszállt a tea finom illata barátai is felébredtek.

-         Ó! Hiszen te már mindent rendbe raktál! – álmélkodott Ireth, amint odalépett a tűzhöz.

-         Úgysem aludtam… legalább elfoglaltam magam valami hasznos dologgal. Gyere, igyál teát!

-         Jó, csak leszaladok a patakhoz megmosakodni – válaszolta a lány és fürgén eliramodott a vízcsobogás irányába.

Pár perc múlva Antemion is megjelent álmos arccal, széles geszusú mozdulatokkal nyújtóztatva elgémberedett tagjait.

-         Látom, te már megszabadultál a tegnap este nyomaitól… - intett fejével a száradó ing felé. – Nekem szerencsém volt. Csak a csizmám lett véres. Azért én is lemosom magamról a verítéket, és kimosom az álmot a szememből.

Komótosan ballagva, közben még ásítozva és néha megállva,  nagyokat nyújtózkodva lépdelt a patak felé. Mielőtt a partra ért volna, szembe találkozott Irethtel.

-         Nézd, ilyen hideg a víz! – fröcskölte le vidáman a lány. Siess vissza! Mire megjössz, előkészítem a reggelit!

Antemion előbb csizmás lábával belegázolt a sekély part menti vízbe, majd amikor lábbelije tiszta lett, feljebb ment a vízmosáson, és alaposan megmosdott. Vállát verdeső sötét, hullámos haját nedves kezeivel fésülte meg, aztán ingét vállára vetve visszaindult a barlanghoz. Mielőtt belépett, még feltűnt neki, hogy bár ég bent a tűz, füst egyáltalán nem száll ki a hasítékon.

A tűz mellett Ezüsthajú és Ireth teájukat kortyolgatva halkan beszélgettek.

-         Gyere Barátom! Csatlakozz hozzánk! – invitálta Ezüsthajú, és máris nyújtotta felé a gőzölgő, friss innivalót.

-         Köszönöm. Kicsit csípős a reggel. Jól fog esni – vette át a bögrét Antemion, aztán melléjük telepedett.

 Jóízűen, csendben falatoztak. Bár megint lembaszt ettek, nem lehetett ráunni, mert ez a tündeétek azzal a különös tulajdonsággal bírt, hogy bár könnyű, igen tápláló, és mindig azt az ízt varázsolja elfogyasztója szájába, amire ő éppen leginkább vágyik.

Egyszerre halkan megcsikordult a kavicsos út a barlang szájánál. Néhány pillanat múlva egy hosszú, fehér ruhát viselő alak óvakodott be a hasítékon.

-         Aiya Lúthien! – ugrott fel örömmel Ireth.

-        Aiya Nővérem! Látod, már itt is vagyunk… de mi történt este? Amikor üzentél, hirtelen eltávolodtál, és később már nem tudtalak elérni a gondolataimmal.

-         Gyere, most pihenj meg kicsit! Majd ők elmesélik… - biccentett a másik két alak felé a féltünde.

Ekkorra már a két férfi is ott állt, hogy üdvözölje Lúthient. Ezüsthajú tisztelettel köszöntötte, majd megölelte a tündét, de Antemion lába egészen földbegyökerezett a különös, finom arcú, kecses szépség láttán. Azonnal belészeretett.

A nagy nyüzsgés közben a társaság egy ideig észre sem vette a tündeharcost, aki szerényen hátérben maradt, míg végül rá nem irányult a figyelem.

-        A társam Maltafânion különlegesen éles szemű. Ő az Aranyerdő íjászainak vezetője. Elkísért, hogy védelmezzen, vagy szükség esetén segítségünkre legyen.

-         Aiya, Barátom! Köszönjük, hogy eljöttél! – hajolt meg felé Ezüsthajú.

Ireth régi ismerősként üdvözölte a tündefit, majd bemutatta Antemionnak, aki féltékenységgel vegyes csodálattal szemlélte a tünde nyúlánk, izmos testét, finoman metszett arcvonásait és aranyszőke, selymes szálú haját.

 Copyright: Harcos Katalin 2005.