Harcos Katalin:   Grafika: Linda Rawenscroft   8. Az új játszótárs… 2005. május 8.   Hamarosan kopácsolás zaja verte fel a tisztás csendjét. Ezüsthajú új ágyat eszkábált magának, de azt is elhatározta, hogy mielőbb egy szobácskával egészíti ki a házat. Myrának nagyobb kényelem kell, hiszen már kész hölgy… Amint belemerült a munkába egész megfeledkezett róla, hogy nincs egyedül. Egy édes-bús dallamot dudorászott munka közben, és csak akkor vette észre, hogy vendége érkezett, amikor már Ireth közvetlenül mellette állt.  -         Jó reggelt Barátom! Min dolgozol? – köszöntette a féltünde. -         Neked is húgom!  Ágyat készítek, hiszen megszaporodott a ház lakóinak száma… -         Alszik még a lányod? Friss süteményt, gyümölcsnektárt, sültet és lembaszt hoztam nektek. -         Köszönöm Ireth… úgy sincs most időm ilyesmire. – mormogta maga elé a férfi. Sürgősen fát kell vágnom! Mégpedig sokat. Muszáj egy szobácskát toldanom ehhez a csöpp kalyibához, hogy kényelmesebben elférjünk. Ireth jólesően elmosolyodott. -         Milyen jó, hogy nincs egyedül… - gondolta.  - Így könnyebben elviseli ezt a hatalmas veszteséget.   Kosarát karjára vette, és bement a ház csöpp konyhájába.  Alighogy megterítette az asztalt, álmos, és a tegnapi sírástól kissé duzzadt szemekkel kilépett a szobából Myra. -         Szép napot, Myra! Nézd csak! Sütöttem neked süteményt – köszöntötte a lányt, és máris asztalhoz invitálta. -         Köszönöm, de megvárom Aput. -         Szaladj, hívd enni őt is. A fészerben dolgozik. -         Na, azt éppen tudom… nem lehet nem észrevenni a kopácsolását… - mosolyodott el halványan a lány, és már sietett is. Ezüsthajú, amint megpillantotta a lányát, letette szerszámait és megindult felé. Magához ölelte, és egy puszit nyomott az orra hegyére. -         Hogy aludtál Tündérkém? – kérdezte. -         Jaj, olyan szépet álmodtam! Képzeld, Anyu járt nálam! És ajándékot hozott… -         Láttam… ott van az ágyad mellett. -         De hát tényleg itt járt? Hogy lehet ez? -         Magam sem értem… de velem is beszélt. Akkor a koszorú még a fején volt. Aztán ott találtam az ágyad mellett a szobádban.  Vigyázz rá! Ez az ő utolsó ajándéka. Myra szeme egy pillanatra könnybe lábadt, de felülkerekedett benne az egészséges, fiatal lélek, és a test igényei. -         Éhes vagyok! Gyere Apa, reggelizzünk! Besiettek a házba, ahol már terített asztal és ínycsikladóan illatozó finom falatok várták őket. Négy teríték volt az asztalon. Nem vártak vendéget. Ireth ugyan velük evett, de a negyedik Marionellé volt. Náluk a szokás szerint, ha valaki eltávozott, még 7 napig minden étkezéskor úgy tettek, mintha ő is velük lenne. Myra egészséges, jó étvágya láttán apja elmosolyodott. -         Szegény, éhes Madárkám! – mondta. Sokat éheztél mostanában… -         Kibírtam… én ki… pityeredett el a lány egy pillanatra. Mert nekem adta a saját részét is… Ezüsthajú letörölte forró tenyerével a hamvas arcon legördülő sós cseppecskéket. -         Kétszeresen köszönheted hát neki az életedet! Mosolyogj! Ö boldog volt, hogy sikerült megmentenie. Ha nem így tesz, ma már teljesen egyedül volnék. De most itt vagy nekem, Drágaságom… - érzékenyült el az Öreg is kissé. Egy darabig némán ettek. Amint lassan kezdett jóllakni Myra, felfigyelt a távolból idehallatszó víz csobogására. -         Leszaladok a vízeséshez - szólt, és megtörölte a száját. -         Elkísérlek – szólt Ireth, és ő is törülközőt vett a kezébe. Lementek a tóhoz, ledobálták ruháikat, és belegázoltak a kristálytiszta, friss vízbe. Egy kicsit úszkáltak, majd Ireth a kis sziklapárkányra, a vízesés alá állt. Ledörzsölte magát szappanfűvel, és mentalevéllel, majd sokáig élvezte a testét ostromló víz masszírozását. Myra megkérdezte: -         Miért nem veszed le a nyakláncodat? Nem félsz, hogy beleesik a vízbe? -         Látod ezt a szitakötőt? Különleges, varázserejű medál. Előre jelzi a közelgő veszélyt. Az édesanyámé volt. Elmeséljem a történetét? – kérdezte. A lány igent bólintott, mire Ireth becsusszant a vízbe, és hozzá úszott. Közel kerültek a belógó sziklanyelvhez, belékapaszkodtak, míg a féltünde mesélt. -         Akkor ez olyan emlék neked, mint az én virágkoszorúm… - mondta elmélázva a kislány. Ireth megsimogatta az arcát, és játszani hívta, hogy felvidítsa.  Miután ráuntak a „halacskázásra” megtörülköztek, visszavették ruháikat, és egymásba karolva felsétáltak a dombra. Út közben friss csokrot szedtek a legszebb virágokból, és a tölgy tövénél domborodó hant virágai közé helyezték. -         Van kedved megismerni a tündéket? – kérdezte Ireth, miután visszatértek. -         Szívesen… már régen kíváncsi vagyok rájuk. Apu sokat mesélt rólunk, de köztük lenni mégiscsak más… -         Akkor töltsd a mai napot velem, a tisztáson. Estére apukád érted jöhet. Az ötlet hallatán mosoly derült a lányka arcára, és mivel apja úgyis magányos élethez és munkához volt szokva, szívesen beleegyezett, hogy így legyen. -         Legalább az a vidám népség felderíti az én Kincsemet… - gondolta.   Mielőtt elmentek, Ireth ételt készített elő Ezüsthajúnak egy búra alá, hogy legalább erre ne legyen gondja, majd elköszöntek.  Határozott léptekkel indultak a közeli erdei csapás felé, amely az Örök fiatalság erdejének közepén megbújó tisztáshoz vetett. Myra most járt itt először, ezért szinte minden szokatlanra rácsodálkozott gyermeki ártatlanságával. Előző este a lány könnyfátyolos szemével, bánatától lesújtva meg sem nézte a zöld tündéket, ezért a köré sereglő nyúlánk, hegyesfülű, vidám kacagású népség láttán alaposan elkerekedtek a szemei. Jól megnézte őket, majd megjegyezte: -         Ha nekem is olyan fülecském lenne, mint a tiétek, úgy eltűnnék köztetek, mint ha én is tünde volnék. -         Ó, hát ezen könnyen segíthetünk! – kacagtak máris, jó tréfát sejtve a kis kópék. Egyikük előre iramodott, és mire a tisztáshoz értek, már elő is varázsolt mindent, amire szükségük volt az átváltoztatáshoz.  Szinte azonnal körülfogták Myrát, kihámozták felsőruháiból, zöld harisnyába, kunkori orrú, kecses cipőbe dugták a lábát, majd ráadták jellegzetes, fémcsatos övvel díszített zöld ruhájukat. Végül egyik tündelány megfésülte, haját az ő viseletüknek megfelelően igazította, majd legvégül kis mézga segítségével manófület varázsolt neki. Karcsú alakja, kedves arca láttán kacagva körültáncolták újdonsült társukat, majd kézen fogták, és magukkal vonszolták, hogy megtanítsák szökellő táncaikra és vidám dalaikra. Ireth kissé fejcsóválva nézte őket, bár ennél jobb gyógymódot ki sem tudott volna eszelni a lány számára a gyász miatti mélabú ellen.   Ez alatt Ezüsthajú a fészerben serénykedett. Miután elkészült az új ágy, bevitte, és a keskeny konyhai lóca helyére állította, a fal mellé. Elővett egy nagyméretű ágynemű huzatot, és megtöltötte friss szénával, ami közé kis köteg levendula csokrocskákat rejtett. Ez lett az új derékalj. Kicserélte a benti ágy régi matracával, és ezt a zizegő, illatos ágybetétet készítette oda a lányának, éjszakai pihenőjéhez, a maga új ágyába pedig a kissé felrázott, régi matrac került. Bár kicsit szűkösen, de mégis kényelmesebben tölthetik máris az éjszakát, gondolta elégedetten a férfi. Ezután elvégezte szokásos ház körüli teendőit, majd fejszét ragadott, és már ment is, hogy megfelelő fákat keressen az új szoba elkészítéséhez. Mielőtt a Nap újra bíborba öltöztette az eget, visszatért, megmosdott, és a tisztásra indult.   Amint közeledett, már messziről hallotta a vidám énekszót, kacagást.   …Libben a szellő, hullik a harmat, zenészek lantjuk húrjába csapnak. Lép a kecses láb, reppen a szoknya, körtáncot járnak a tündék dalolva…   -         Vajon a lányom is velük nevet? – kérdezte magában. Nemsokára kibukkant a fák közül, de az elétáruló kép meglepte. A tisztást színes lampionok világították meg, de ott, a forrás mellett, csupán Ireth alakját látta és a tündék szertelen csoportját. Myrának nyoma sem volt… -         Hát az én Tündérem merre van? – kérdezte kissé zord ábrázattal. -         Ó, hát nem látod? Pedig itt volt még az imént, ahol állsz… - kacagtak a zöld ruhások. -         Ha baja esik, összetöröm a csontjaitokat! – tekintgetett ismét körbe, már egyre idegesebben Ezüsthajú. A tündék körültáncolták, énekeltek, és pukkadoztak a nevetéstől. Amikor aztán látták, hogy tényleg aggódás és harag villan a szemében, megálltak, és előlépett az egyik közülük. Egy ideig ott illegette-billegette magát fülig érő szájjal, míg a mérges Remete végre figyelmet szentelt neki, és ráismert benne tulajdon lányára. -         Hát veled meg mi történt, Hékás? – kérdezte már megenyhülten. -         Úgy is mindig Tündérkédnek hívsz… hát most megpróbáltam milyen annak lenni… -         És, milyen? -         Bevallom, nem rossz, de eleinte csudafárasztó – mosolygott a lány, majd bemutatta tudományát, amit a nap folyamán tanult. Szoprán hangján édesen perdültek ajkáról az ének szavai, majd mikor könnyed, szökellő léptekkel, kecses táncát is ellejtette, apja nem bírta tovább. Ölbe kapta, megforgatta, és szorosan magához ölelte. -         Úgy örülök, hogy vidámnak látlak! – mosolygott rá mélységes szeretettel… Lassan elcsendesedtek. Páran munkájuk után néztek: volt, aki őrségbe indult, a fák lombjainak rejtekébe, mások asztalt terítettek a tisztáson vacsorához. Evés közben aztán valaki váratlanul megkérdezte Myrától: -         Tulajdonképpen mi történt veletek? A lány egy pillanatra elkomorodott, aztán nagy levegőt vett, és mesélni kezdett.   Miután elindultunk Nagyanyámhoz, az erdőben orkokkal akadtunk össze. Először még sikerült elrejtőznünk előlük, de aztán mégis a nyomunkra bukkantak, és üldözőbe vettek. Bemenekültünk a keresztút közelében lévő sziklahasadékba, de mikor üldözőink oda is követtek, kénytelenek voltunk a szűk járatok egyikén tovább menni. Anyu emlékezett rá, hogy van másik kijárat is. Mesélték már neki, de hogy melyik az, azt nem tudta. Elindultunk az ösztöneink után, de hamarosan eltévedtünk, és sehogy sem találtunk vissza a megfelelő útra, hogy visszafordulhassunk, vagy tovább mehessünk. Napokig körbe-körbe bolyongtunk, míg végül saját nyomainkat felfedezve ráébredtünk, hogy komoly bajban vagyunk. Addigra az élelmünk már nagyon megfogyatkozott. Még szerencse, hogy inni tudtunk, mert a barlang falából sok helyen kristálytiszta, hideg víz fakad…   Myra hangja elhalt, könnyeivel küszködött. Hogy felvidítsák, néhány tünde lantot, hárfát és fuvolákat hozott, és zenélni kezdtek, majd vacsora végeztével Ireth szórakoztatta őket különleges dalaival és meséivel. Mire a telihold kerek arcával lemosolygott rájuk, már ismét derű költözött a tisztásra. Ezüsthajú szedelőzködött. Kézen fogta Myrát, és egy kisebb csoport lámpákkal felszerelkezett tünde közt elindultak haza.   A kis házban máris látszottak a változások. A belépőt virágillat fogadta, mert Ezüsthajú színes csokrokat helyezett el mindenfelé. Az új ágy ott terpeszkedett már a konyhában, a fal mellett, barna takaróval leterítve, az igazi meglepetés azonban a szobában várta a lányt. Így, kissé átrendezve egész takarosnak tűnt.  A kandalló melletti hintaszéket puha takaró és egy vidám színű párna tette még hívogatóbbá. Az ágyból kikandikáló új derékalj finom illata máris megtöltötte a szobát. A napsárga takaró is vadonatúj volt, ami a matracot fedte, és a sárga-kék mintás különböző formájú párnák az ágy fejénél. Ezeket Ireth hozta ajándékba, és még reggel hagyta itt, hogy vidámabbá varázsolják a marcona hajlékot a kislány számára. Myra Apja nyakába ugrott örömében, amint a sok meglepetést megpillantotta. -         Köszönöm, Drága Apus! Jaj, úgy szeretlek! – csúszott ki a lány száján a váratlan vallomás. -         Khm, khm… - krákogott meghatottságát leplezve az Atya. - No, eredj, és bújj gyorsan ágyba! – szólt, és homlokon csókolta csemetéjét. Aznap éjjel a szomorúság még megülte a lelküket, de a gyógyulás már megindult bennük. Mély, álmatlan álommal aludtak másnap reggelig.